A XX. század elején, az első repülőgépek megjelenésével egyre többeket foglalkoztatott egy olyan szerkezet kifejlesztése, amely a gép meghibásodása esetén is segít a pilótát biztonságosan földre juttatni. Ebből születtek a modern ejtőernyők, ám az odáig vezető út nem volt kitérőktől mentes, a korai próbálkozások emberéletet is követeltek.
Történetünk 1911-ben kezdődik, amikor egy bizonyos Lalance ezredes 10 ezer frankos díjat ajánlott fel annak, aki egy biztonságos, ám 25 kilogrammnál nem nehezebb ejtőernyőt készít – írja a Múlt-kor.hu. A jelentős összeg, és nyilván a hírnév motiválhatta Franz Reichelt osztrák származású, Franciaországban élő szabómestert, aki már korábban is sokat foglalkozott a témával, kész elképzelései voltak.
Meghalt, mire földet ért
A lényeg viszont, hogy tompítsa a test becsapódását a földbe. Csakhogy Reichelt találmánya ezt sem tudta produkálni, bábukkal végzett kísérletei sorra kudarcba fulladtak. Sőt, amikor ő maga ugrott vele 10 méteres magasságból, csak az mentette meg az életét, hogy egy egy kupac szénára zuhant, egy későbbi próbálkozása során pedig a lábát törte.
Utolsó ugrását hatalmas bámészkodó tömeg és seregnyi újságíró szeme láttára hajtotta végre. 1912. február 4-én felöltötte „ejtőernyőjét”, és levetette magát az Eiffel-toronyról 57 méteres magasságból. A feltaláló után 15 centiméter mély kráter maradt a talajon, de a boncolás kiderítette, a földet érés pillanatát már nem élte meg: zuhanás közben szívroham végzett vele.
Próbálták lebeszélni
Reichelt minden bizonnyal a hírnév iránti vágy sarkallta az esztelen és végzetes lépésre. A hatóságok több hónapnyi huzavona után adták meg az engedélyt az Eiffel-toronynál történő tesztre, de csak azzal a szigorú kikötéssel, hogy a kísérletet csak bábukkal hajthatja végre.
Az ugrás napján azonban a feltaláló újságírók előtt kijelentette, mégis ő maga ugrik. Barátai megpróbálták lebeszélni, a heves széllökésekre, a hidegre és korábbi kudarcaira hivatkoztak, de hiába.
