Nem létezik pókmentes háztartás

A „nem szeretem; fúj, undorító; a hideg ráz tőle; a közelembe ne hozd” stb. listára tartozó állatok számát minden bizonnyal egyenes arányban lehetne bővíteni azzal, hány embert kérdezünk meg a témában. Az élen nyilvánvalóan azok a fajok állnának, amelyek számunkra furcsák, idegenek, ismeretlenek vagy valamilyen veszélyt, babonát társítunk hozzájuk.

Ilyenek például a pókok, garantált helyük lenne az első tízben, rengetegen irtóznak tőlük. Arachnofóbiának nevezzük, ha már pszichés problémáról van szó, hisztinek pedig a másik oldalt, amikor valaki azért utálja a nyolclábú hálóőröket, mert „rondák és csípnek”. Nyáron a találkozások száma megnő, rengeteg pók végzi papucs talpa alatt vagy porszívó torkában, ilyen erőviszonyok mellett az ember riadalmáért a pók általában az életével fizet.

Kapcsolódó

A paraállat bennünk él

Póktól menekül, patkánytól sikít, kígyótól elájul? Kisállatfóbia. Van megoldás.

Dr. Gallé Róbert biológussal, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont tudományos főmunkatársával beszélgetve viszont hamar kiderül, mennyire hasznos és valójában szerethető népségről van szó, és helyére kerül néhány tévhit is. Például, hogy

minden hazai pók „mérges”, amelyik nem annyira, az ragasztót köp. Egyetlen pók sem csíp, a kaszáspók nem is pók, illetve talán az áll tőlük a legtávolabb, hogy az emberrel akasszák össze bajszukat.

Egyik sem veszélyes

Rendkívül népes társaságról van szó, világszerte mintegy 50 ezer pókfaj ismert, ezek közül egy-két tucat rendelkezik olyan erős méreggel, ami még egy ember számára is valós veszélyt jelenthetne. Ezek elsősorban meleg égövi fajok, és nagyon ritkák a halálesetek. Magyarországon még korántsem teljes a létszám, a legutolsó lista jó húsz éve készült, ez 724 fajt tartalmaz, de Gallé Róbert és kollégáinak kutatásai nyomán a hazai pókfauna ma már körülbelül 810 fajt számlál.

Itthon is van több, amely csáprágója elég erős a bőrünk átlyukasztásához, bejuttatott mérge pedig lokális duzzanatot, bőrpírt, fájdalmat okoz, de ne gondoljunk többre egy darázscsípésnél

– mondja a 24.hu-nak a szakember.

Nyilván nem kizárt, hogy a globális turizmus és kereskedelem révén felbukkanjon hazánkban a veszélyesebb, idegenhonos fajok egy-egy példánya, esetleg hobbiállat-tartóktól „szökjön meg” ilyen. Ezek azonban egyelőre sem szaporodni, sem sokáig túlélni nem tudnak hazánkban, sőt, a pókok esetében még az sem jellemző, hogy a klímaváltozás következtében enyhülő éghajlat miatt déli irányból melegkedvelő, új fajok telepedjenek meg hazánkban.

Az új jövevények kapcsán persze nyilván mindenki a hírhedt fekete özvegyre gondol, amely azonban egy több fajt magában foglaló, úgynevezett genus neve. Az európai fekete özvegy, mint faj, kontinensünk meleg, déli területein honos, és bár mérge valóban erős, akár halálhoz is vezethet, elterjedési területén sokkal több ember halálát okozza méh- vagy darázscsípés, mint ez a pók. Óvatos állat, inkább visszahúzódik, mint támad, és magyarországi megjelenése egészen valószínűtlen.

Amelyik nem „mérges”, az ragaszt

Kis túlzással azt mondhatjuk, ahány pók, annyiféle különböző életmód, vadászati módszereik, hálótípusaik is jókora változatosságot mutatnak, de valamiben megegyeznek: minden pók ragadozó. Pontosabban egyetlen kivételt ismerünk, a trópusi ugrópók növényi eredetű táplálékot is fogyaszt. Ehhez persze megfelelő „fegyverzet” is szükséges, aminek alapja a rendkívül erős – persze nyilván az állat méreteihez képest – csáprágó: jócskán leegyszerűsítve mint két egymás felé fordított sarló.

A pók akár hálóval, akár anélkül kapja el áldozatát, lábaival lefogja (a hálószövők fonálba tekerik), belemélyeszti a csáprágóit, és mérget juttat a testébe. A méreg egyúttal emésztőnedveket is tartalmaz, a vadász valójában kiszürcsöli a kitinpáncélból áldozata cseppfolyósított testét. A pókok túlnyomó többsége méreggel dolgozik, de nem kivétel nélkül. Itt érdemes kiemelni a biológus szavaival, hogy:

Gyakorlatilag minden pók »mérges«, és ha felbosszantják, bizonyosan dühös is. Viszont egyetlen pók sem »csíp«, hanem mindegyik harap.

Előbbi alól érdekes kivétel a hazánkban is honos csupaszpók. Párás lakások elmaradhatatlan albérlőjeként nyilván régi ismerősként üdvözölne mindnyájunkat egy találkozón, míg az ember csak nézne tanácstalanul: az alig pár milliméteres kis ízeltlábút észre sem vesszük a mindennapokban. Egészen elképesztő módszert használ. Ragasztószerű anyagot köp áldozatára, ezzel teszi mozgásképtelenné, egyben adott felülethez tapasztva helyben is tartja.

Nincs lakás pók nélkül

Otthonainkra rátérve nem tudjuk pontosan megmondani, hány pókfaj fordul elő emberi hajlékokban, de sokan vannak, az biztos. Állandó, kellemes klímát találnak mellettünk. És persze kifogyhatatlan táplálékforrást azon rovarok tömegéből, amelyek ugyancsak az ember kínálta terülj, terülj asztalkámon potyáznak. Elsőre talán kellemetlenül hangzik, de majd látni fogjuk, hogy valójában jó hír, miszerint

egyetlen egy teljesen pókmentes lakás sem létezik úgy Magyarországon, mint bármely más ember lakta régióban sem az örök fagy birodalmán innen.  

A legtöbben talán a „kaszáspókot” ismerjük fel, testéhez képest valószínűtlenül nagy lábai alapján valójában bármely mással nehéz összetéveszteni. Egyben nagyobbat tévedni is nehezebb, a kaszáspók ugyanis nem pók.

A kaszás és az álkaszás

Az a hosszú lábú valaki, aki a lakásokban hálót sző, az úgynevezett álkaszáspókok családja valamely fajának képviselője. Ha éppen a hálótól távol találkozunk vele, onnan lehet felismerni, hogy teste jól láthatóan két részre (fejtorra és potrohra) tagolódik, az esetek 98 százalékában vele futhatunk össze a lakásokban. Vagyis a kaszáspóknak tűnő álkaszáspókkal.

A valódi kaszáspókok is ízeltlábúak, sőt, rendszertanilag is a pókszabásúak osztályába tartoznak, de nem pókok: egy másik rend képviselői. Ha az ember jobban megnézi, a testük egyetlen „egységből” áll, laikus szem nem ismer fel rajta tagolást.

Nem vadásznak ránk

És miért szeretnek a lakásokban élni? Ugyanazért, amiért mi: állandó hőmérséklet, viszonylag változatlan klíma, illetve az emberi hajlékokban állandó rovarbőség. A szakember szerint nem lehet pontosan meghatározni, hány fajjal találkozhatunk otthon, de alapvetően a melegkedvelő pókok számára jelent nagy segítséget a temperált lakás. Ha megvan a búvóhelyük, és a hálójukat jó helyre feszíthetik, nem sok vizet zavarnak. A szó legszorosabb értelmében:

a lakásokban élő pókok elterjedését nagyban segítő egyik tulajdonságuk, hogy nincs szükségük vízre, az életben maradáshoz szükséges folyadékot a zsákmányaikból nyerik

– jegyzi meg Gallé Róbert.

Mindebből pedig az következik, hogy nem grasszálnak feleslegesen a lakásban, főleg nem arra hajtanak, hogy kellemetlen harapásokkal kínozzanak. Nem sétálgatnak éjjel, nem másznak az ágyunkba, főleg nem próbálnak az alvó ember szájába mászni, ahogy a „néphit” tartja.

Új vadászterületet keresve azonban néha útra kelnek a négy fal között, általában a sötétség leple alatt, és ha ilyenkor az ember rosszul mozdul, a pók bizony védekezik. Ennek jele reggel kellemetlen, viszkető duzzanat a bőrön, amin két apró pont látható, de csakis önvédelemből „támadnak”.

Meghálálják az albérletet

Valójában sokat nem tehetünk a lakásainkban élő nyolclábúak ellen, jelenlétüket sokszor észre sem vesszük, hiszen a friss háló szinte észrevehetetlen, máskülönben a rovarok is elkerülnék. Amikor észrevesszük a szakadozott, porlepte művet, azt már rég elhagyta a gazdája. Egy pókot az ablakon kidobni szélmalomharc, mert visszajön az ajtón – vagy másnak az ajtaján –, megölni pedig vétek.

Rendkívül hatékonyan pusztítják ugyanis a lakásba tévedt rovarokat, köztük a szúnyogokat, a legyeket, sőt, egyre több adat szerint az inváziós poloskákat is.

Nagy léptékben pedig predációs nyomásuk okán az ökoszisztéma kulcsszereplői: egy 2017-es tanulmány szerint a pókok világszerte egy év alatt 400–800 millió tonnányi ízeltlábút fogyasztanak el. Felfoghatatlan mennyiség, a szakember viszont érzékletes példát hoz. Ha Magyarország minden lakosa az újszülöttől a legidősebbig kapna egy kamiont, sokan kétszer fordulnának, míg ezt a mennyiséget elszállítanák.