A Vatya-kultúra társadalmi különbségeibe, illetve egy előkelő nő és ikermagzatai tragikus sorsába enged bepillantást egy új tanulmány, amely egy olasz-magyar kutatócsoport eredményeit foglalja össze – közölte az ELTE az MTI-vel. A szakértők az egyik legnagyobb magyarországi középső bronzkori temetőben feltárt leleteket vizsgálták, és 29 korabeli ember biorégészeti elemzését végezték el.
A Szigetszentmiklós-Ürgehegyen feltárt temetkezési hely a korai és középső bronzkorban virágzó Vatya-kultúrához tartozott. A kutatók 26 hamvasztásos és 3 csontvázas temetkezésből előkerült maradványt vizsgáltak. Az eredmények az időszámítás előtti 2150 és 1500 között oda temetkező közösség társadalmi különbségeiről, valamint az egyének életének és halálának körülményeiről szolgáltak értékes adatokkal.
A 241. urnasírban előkerült csontok egy 25-35 éves nő tragikus életútjáról árulkodnak. A nő magas társadalmi státuszára utal arany hajfonat-karikája és bronz nyakperece.
A hazai bronzkori emlékanyagban elsőként publikáltak olyan komplex stronciumizotópos és embertani vizsgálatokat, amelyek hamvasztásos sírokból származó csontmaradványokon készültek.
A kutatás nemzetközi együttműködéssel valósult meg. A projektben Claudio Cavazzuti (Bolognai Egyetem, Durhami Egyetem), Vicze Magdolna (Magyar Nemzeti Múzeum), Hajdu Tamás (ELTE Embertani Tanszék, Magyar Természettudományi Múzeum), Federico Lugli (Bolognai Egyetem, Modenai és Reggio Emilia-i Egyetem), Alessandra Sperdutti (Római Civilizációs Múzeum, Nápolyi Egyetem), Horváth Anikó, Major István, Molnár Mihály és Palcsu László (Atommagkutató Intézet), illetve Kiss Viktória (ELKH BTK Régészeti Intézet) vettek részt.
A Vatya-kultúra az időszámítás előtt 2000 és 1500 közötti, nagyjából 500 évet felölelő periódus a Kárpát-medence történelmében. A kultúra pásztorkodó és földművelő népessége főként a Duna-Tisza közén, illetve a Duna jobb parti sávjában, nagyjából a mai Bács-Kiskun, Pest és Fejér megye területén élt. Kada Elek Kecskemét egykori polgármestere, a helyi múzeum akkori igazgatója 1905-ben tárta fel Újlengyel határában, Vatyapusztán a korszak egyik jelentős temetőjét. A magyarországi bronzkor kutatásában ez lett a kultúra névadó lelőhelye.
A Vatya-kultúrára az erődített földvárak és a hosszan használt, úgynevezett településdombok voltak jellemzőek. Ezek vagy településeket védtek, vagy a dunai átkelőhelyeket tartották ellenőrzésük alatt.
