A Selby apátság szerzetesei panasszal fordultak York érsekéhez 1280-ban. Azt állították, hogy apátjuk, Tamás nem vesz részt az apátság közösségi életében, nem tartja be Szent Benedek reguláit, amelyek a szerzetesek mindennapjait szabályozzák. Két asszonnyal is hált, a kolostor birtokainak egy részét pedig eladta a rokonainak. Végül azzal vádolták, hogy miután Tamás fivére belefulladt az Ouse folyóba, egy Elias Fauvelle nevű „varázslót és mágust” fogadott, és „nagy összeget” fizetett neki, hogy megtalálja a holttestét. A püspök végül leváltotta Tamást, és vezeklésül áthelyezte a durhami katedrális kolostorába. Erre végül mégsem került sor, mert az apát elmenekült, és az apátság lovait és egyéb jószágait is magával vitte.
Szokatlan ez a panasz: a középkori apátok valószínűleg nem gyakran kérték mágusok segítségét. Ha a szerzetesek vádja igaz, Tamás kalandja rávilágít, hogy a mágiában való hit milyen széles körben áthatotta a középkori társadalmat. Ez azt is sejteti, hogy ugyanúgy elterjedt az iskolázottak és az írástudatlanok körében, mint az egyházi vezetők és a laikusok között.
Válságos helyzetben hívták segítségül
A mágia ellen harcoló középkori papság szívesen hangsúlyozta, hogy csupán a tudatlanok hisznek a varázslatokban. Bourboni István, Franciaországban élő dominikánus szerzetes arról panaszkodott, hogy a mágia „az ostoba emberek lelkét megnyugtatja – kiknek száma végtelen”. Ezt egy sor példával támasztja alá, a legtöbbjében nők és parasztok szerepelnek, az a két társadalmi csoport, amelyet a tanult középkori papság gyakran azonosított a tudatlansággal és babonasággal.
Tamás apát viszont kiváltságos helyet foglalt el az egyházban, és minden bizonnyal tanult ember volt. Ennek ellenére Elias Fauvelle képességei meggyőzték. Tamás története azt is mutatja, miért fordultak az emberek a mágiához – válságos helyzetben, hogy komoly problémákat oldjanak meg.
Ezzel az apát nem volt egyedül. A kortárs feljegyzések arra utalnak, hogy az élet számtalan nehézsége – egészség, jövő és szerelem – miatti aggodalom arra vezette az embereket, hogy a varázslatokban és talizmánokban keressenek vigaszt. Középkori eleinknek a mágia módot kínált arra, hogy befolyásolják a történések menetét, amikor kevés más lehetőség állt rendelkezésükre. Azért fordultak a mágiához, hogy kigyógyuljanak a betegségből, vagy megtalálják elveszett javaikat. Mások még ennél is ambiciózusabbak voltak: arra használták a mágiát, hogy megjósolják a jövőt, megvédjék magukat a rossz szellemek ellen, ártsanak ellenségeiknek, vagy akár elintézzék, hogy valaki beléjük szeressen, illetve éppen kiszeressen belőlük.
Hit a mágiában
Akármit is mondott az egyház, a legtöbb ember nem tartotta rossz dolognak a mágiát. Ezt a tényt még John Bromyard szerzetes is elismerte, a társai okulására írt, XIV. századi igehirdető kézikönyvben. A laikusok viszonyát a mágiához a következőképpen írta le:
Azt mondják: »Amit a varázsló megjósolt, beteljesedett. Igazság lakozik a szavaiban, mert megtaláltam az elveszített holmit, vagy helyreállt az egészségem, vagy a gyerekeim vagy az állataim egészsége. Akkor miért bűn hinni ebben, vagy így cselekedni?«
Ráadásul a papságnak azzal is szembe kellett néznie, hogy a hétköznapi emberek számára a mágia és a vallás elválaszthatatlanul összefonódott – a legtöbben nem látták összeegyeztethetetlennek keresztény hitükkel a mágiát. John Bromyard keserűen panaszkodott, hogy mikor bizonyos gyógyító talizmánt alkalmaztak, kortársai gyakran használták „az Istenről, Szűz Máriáról és a többi szentről szóló megszentelt szavakat, valamint sok imádságot”. A tény, hogy ezeknek a talizmánoknak bizonyos változatait még évszázadokkal később is használták, arra utal, hogy
Úgy tűnik, a népesség széles rétege használta a varázslatokat és a talizmánokat. Mások bonyolult és különleges szertartásokkal foglalkoztak, például az angyalok vagy démonok megidézésével, hogy azok válaszoljanak a kérdéseikre, vagy teljesítsék a varázslók kívánságát. Az ehhez szükséges rítusok igen bonyolultak: gyakran szólították fel a varázslót, hogy a szertartást megelőzően fürödjön meg, vegyen tiszta ruhát, és kerülje a szexuális kapcsolatot. Végeérhetetlen imákat és neveket kellett sorolnia meghatározott napokon, hosszú időn keresztül.
Tanult emberek
A varázslót gyakran arra is felszólították, hogy ábrákat és furcsa betűket rajzoljon a varázskörbe, ami megvédte őket a démonoktól. Ezek a szertartások túl hosszúak és bonyolultak voltak ahhoz, hogy fejben tartsák őket, ezért a végrehajtójuknak könyvekből kellett ezeket megtanulnia – és a legtöbb latinul íródott. Ezért úgy tűnik, hogy az ilyen mágikus szertartásokat főleg az iskolázottak űzték: papok, diákok és orvosok. Ők az elithez tartozónak, hatalmas tudás birtokosainak tartották magukat:
Titkaidat ne fedd fel asszonyszemélynek, gyermeknek, bolondnak vagy részegnek
– figyelmeztet az egyik szöveg.
Minden elitizmusuk ellenére az igehirdetőknek éppen olyan homályos képük volt a szellemidézésről, mint a mágia egyéb formáiról. A prédikációk tele voltak figyelmeztető történetekkel arról, hogy a varázslók kiléptek a varázskörből, és megölték őket a megidézett szellemek. Az ilyen történeteknek csekély hatásuk volt: számos tanult ember úgy döntött, hogy közvetlen kapcsolatot teremt a szellemvilággal – és ezért hajlandó volt komoly kockázatot vállalni.
Szerelmi mágia
Tekintve az egyház mágiával szembeni ellenszenvét, azt várná az ember, hogy a késő középkori kéziratok tele vannak a mágiát gyakorlók hatósági üldözésének komor történeteivel. Ám a XV. század közepéig, nemigen akadt erre példa. A bírósági tárgyalások viszonylag ritkák voltak, a büntetések enyhék – azokat, akiket bűnösnek találtak, felszólították, hogy nyilvánosan tagadják meg a bűneiket, böjtöljenek vagy tegyenek felajánlást, például gyertyát a miséhez. Úgy tűnik, a legtöbb esetben a felső papság csak akkor lépett közbe, ha a mágia más bűncselekménnyel társult. Tamás, Selby apátja ellen számos vádat soroltak fel, ami azt sugallja, hogy több ok miatt idegenedett el a szerzeteseitől, és ezek közül a mágia gyakorlása csak egy a sok közül: a rengeteg kihágás miatt nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni az ügyet.
E tekintetben Tamás ügye korántsem állt egyedül. 1482-ben, Londonban Joanna Beverley szerelmi mágia vádjával állt a püspöki bíróság elé. „Két másik, általa ismert boszorkányt kért fel, intézzék el, hogy Robert Stantone és más úriemberek a Gray’s Innből őt szeressék és senki mást”, állapította meg a bíróság. „A férfiak házasságtörést követtek el vele, mint mondják, egymással is megküzdöttek érte, és az egyik csaknem megölte a másikat. A férje sem mert, a két férfi miatt, az asszony mellett maradni.” Az ügy részletei (amennyiben igazak) feltárják, milyen bomlasztónak tartották a szerelmi varázslást. Ugyanakkor, ha Beverley-t nem vádolták volna házasságtöréssel, prostitúcióval és kerítéssel is, akkor nem került volna bíróság elé.
A későbbiekben viszont a hatóságok mágia iránti engedékeny magatartását szigorúbb hozzáállás váltotta fel – de a mágia elleni harc ekkor már a politikával is összekapcsolódott. A rózsák háborújának korában a varázslás és boszorkányság vádját mindkét oldal felhasználta, hogy minden lehetséges eszközzel befeketítsék az ellenfeleiket.
Egyre durvább fellépés
Nehéz kideríteni, hogy ezek a vádak megalapozottak voltak-e, vagy alaptalan hecckampány volt az egész. Valószínűleg mindkettő igaz. Akárhogyan is, a következmények a vádlottakra nézve komolyak, sőt néha végzetesek is lehettek. 1441-ben Eleanor Cobhamet, Humphrey-nak, Gloucester grófjának feleségét, akinek férje VI. Henrik gyermekkirály nagybátyja és örököse volt, azzal vádolták, hogy megpróbálta mágia segítségével megölni Henriket. Roger Bolingbroke, Eleanor személyi titkára, valamint John Home, a káplánja is belekeveredett az ügybe; továbbá Thomas Southwell orvos és pap és egy Margery Jourdemayne nevű asszony, aki varázslónő hírében állt.
Érdekes módon Eleanor nem tagadta a mágia használatát, de azt állította, hogy azért fordult mágiához, hogy gyermeket foganjon, nem pedig azért, hogy megölje a királyt – ami hihető állítás, mivel neki és Humphrey-nak sokévi házasság után sem született gyermekük. Mindenesetre élete végéig börtönbe vetették, de még így is sokkal jobban járt néhány vádlott társánál: Roger Bolingbroke-ot felakasztották, kerékbe törték és felnégyelték, Margery Jourdemayne-t pedig eretnekségért megégették. Thomas Southwell a londoni Towerben halt meg, John Home, aki a jelek szerint csak kevéssé volt érintett, kegyelmet kapott.
Különösen kegyetlen büntetések voltak ezek; az eljövendő idők előjelének is tekinthetők. Mire Eleanor Cobhamet börtönbe vetették, egyre inkább megváltozott az egyház és az állam mágiához való viszonya. A késő középkorban elkezdődtek az első boszorkányperek, és szerte Európában a 16–17. századra több ezer embert (gyakran nem csak nőket) vádoltak meg azzal, hogy az ördöggel cimborálnak, és boszorkányság vádjával kivégezték őket.
Így a korszak, amikor az egyház – bár nem helyeselte, de – eltűrte a mágiát, szörnyű véget ért.
A teljes cikk, további „démoni praktikákkal”, az új, 2020. szeptemberi magyar BBC History magazinban olvasható.
