Hunyadi János a törökverő hadvezér, a Magyar Királyság kormányzója, a nándorfehérvári győző, akiért a harangok szólnak minden délben a mai napig. Alakja előkelő helyet foglal el a magyar történelmi tudatban annak ellenére, hogy életének csupán egyes részleteit lehet tudományos alapossággal rekonstruálni, úgy is mondhatjuk: eredményei önmagukért beszélnek, a folyamatokat viszont nem igazán ismerjük.
Az őt követő nemzedékek persze minden kérdésre megalkották a maguk válaszait, ám ezek ma inkább az egyetemes magyar kultúrát gazdagítják, semmint a történettudomány számára adnak stabil fogódzót.
Kormányzóvá választásának 574. évfordulóján Dr. Pálosfalvi Tamás történészt, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársát kértük, avasson be néhány részletbe. Menet közben pedig fény derül arra is, Hunyadi Jánosról miért olyan könnyű beszélgetni, mint amennyire nehéz konkrétumokat mondani.
Havaselvi nemes, királyi lovag
A család pontos származása máig rejtély, ami valószínű, hogy János édesapja, Vajk Havasalföldről települt át a Magyar Királyság területére. Minden bizonnyal rangos família lehetett, erre utal, hogy Zsigmond királytól 1408-ban megkapták a jelentős hunyadi uradalmat (akkor vár még nem állt rajta), Vajk pedig az uralkodó személyes szolgálatában álló, úgynevezett királyi lovagként szolgált.
A korban a térség kis államaiban már állandó volt az oszmán „jövés-menés”, gyakran cserélt gazdát a trón, a hatalomból épp kiszoruló párt tagjainak általában menekülniük kellett. Magyarországon bevett módszer volt őket befogadni, birtokkal ellátni, ezzel erősítve a királyság kapcsolatait a balkáni országokkal, biztosítani hűségüket a török torkában.
A király lovagjának feladatai nem voltak definiálva, ad hoc jellegű katonai, politikai, diplomáciai, reprezentációs megbízatásokat végeztek az uralkodó nevében. Komoly ranggal, hatalommal nem járt, de irigyelt állás volt, az illető bejáratos volt a királyi udvarba, személyes kapcsolatban állt az uralkodóval
– magyarázza a 24.hu-nak Pálosfalvi Tamás.
János születési dátumát sem ismerjük, akkoriban nem tartották fontosnak ezt feljegyezni sokszor még királyok esetében sem. Valahova 1394 és 1407 közé tehetjük, hiszen halála évében 50–70 éves lehetett, hatalmas a szórás. A Nándorfehérvárnál vele együtt harcoló Kapisztrán János szerint „öreg volt”, ami esetünkben megint csak nem nagy segítség: a brutális katonaélet megtöri a testet, az ember már 50 évesen is „öregnek” néz ki.
Sokáig nem tartozott az elithez
Ismét egy biztos pont, miszerint János apja nyomdokain haladva ugyancsak királyi lovagként kezdte karrierjét, Luxemburgi Zsigmond mellett vagy megbízásából bejárta fél Európát és annak hadszíntereit. 1431-ben Itáliában járt a Zsigmond királyi koronázásával végződő utazás alkalmából, állítólag ekkor – a király akarata szerint – két évet (1431 decembere és 1433 vége) töltött a milánói herceg szolgálatában, ahol kitanulta a modern nyugati hadviselést, és megismerte a zsoldosseregek alkalmazásának előnyeit.
Állítólag, mert megbízható, hiteles forrás vagy erre vonatkozó nyom nincs, Mátyás király történetírója, Antonio Bonfini tudósít róla. Azt sem tudjuk folyamatában ábrázolni, hogyan vált a király lovagjából Magyarország bárójává, végül uralkodói jogokat gyakorló első emberévé. Kortársai nem tudhatták, milyen fényes karrier áll előtte, senki nem követte a pályáját, minden erre vonatkozó forrás legalább egy nemzedékkel később született.
A mérföldköveket azonban ismerjük. A király szolgálatában és birtokai fekvésének okán is kitüntette magát a török elleni küzdelemben, ennek köszönhetően Habsburg Albert király szörényi bánnak nevezte ki 1439-ben. A méltóság ekkortájt bárói rangot jelentett, a szörényi bán az oszmánok elleni harcot koordinálta, feladata a török betörések megakadályozása, az ellenséges területre vezetett portyák megszervezése volt.
Nem tartozott az elithez, ennek árulkodó jele, hogy az I. Ulászlót királlyá választó, fennmaradt oklevélen pecsétje csupán harmincharmadik a sorban
– jegyzi meg a történész.
Hunyadi életében az I. Ulászló megválasztásával 1440-ben kezdő polgárháború jelentett új szakaszt, a király jóvoltából gyorsan emelkedett a ranglétrán: temesi ispán, majd erdélyi vajda lett, az ország legveszélyeztetettebb, délkeleti határainak védelmét bízták rá. Hatalmas előrelépés volt, a vajda már a nádor és az országbíró után harmadik a legelőkelőbbek sorában. Ám ahogy Pálosfalvi Tamás megjegyzi: még ekkor sem volt benne a pakliban, hogy „nemsokára” kormányzóvá választják.
Csak a török érdekelte
Karrierje felívelését a törökkel szembeni katonapolitikai elképzeléseinek köszönhette, amit hadi sikerekkel hitelesített. Zsigmond ugyanis az 1396-os, tragikus vereséggel zárult nikápolyi csata után defenzívába ment át. Egyre gyakoribbá váltak a török betörések, a portyázó lovasok nagy területen gyilkoltak, raboltak, fosztogattak, a királyság erejéből pedig legfeljebb néhány kisebb bosszúhadjáratra futotta.
Nemességünk döntő többsége Hunyadival együtt viszont úgy vélte, a magyaroknak aktívan, kezdeményezően kellene fellépniük, a hadszínteret áttolni oszmán területekre. A veszélyt még tovább növelte Szerbia 1439-es eleste, így az oszmán-magyar határ, valójában a két hatalom közti frontvonal hatalmasra nyúlt. Ulászló átvette Hunyadi álláspontját a török elleni fellépésről, aki 1442-től már csak ezen munkálkodott.
Nem is késlekedett sokat, az 1443–44-es, úgynevezett hosszú hadjárat hatalmas sikert hozott, jelentősen megnövelve Hunyadi politikai és hadvezéri tekintélyét. Az 1444-es várnai vereség ugyan a király életébe került, ám a vajda megmenekült, és a vereség dacára törökverő nimbusza oly hatalmasra nőtt, hogy ekkortól már Magyarország legmeghatározóbb bárójaként tekinthetünk rá.
A töröknek kiszolgáltatott megyék támogatták, emellett ő volt a királyság egyik legnagyobb birtokosa, és familiárisai révén vitán felül Hunyadi rendelkezett az ország legjelentősebb haderejével. Így érkezünk el a kormányzóságig.
A kormányzó
Az országgyűlés 1445-ben ült össze Pesten, elismerte királynak a még csecsemőként megkoronázott, ám még ekkor is gyermek (1440-ben született, apja, Albert király halála után) V. Lászlót. A baj csak az volt, hogy mind László, mind a magyar Szent korona Habsburg III. Frigyes udvarában volt, és egyelőre esély sem mutatkozott a megegyezésre. A gyermek trónhoz való jogát senki nem vonta kétségbe, ezért merült fel a kormányzóválasztás lehetősége „távollétének” idejére.
Hunyadi magának akarta a címet, az országgyűlésre katonaság élén érkezett épp egy hadjáratból, a rendek 1446. június 5-én meg is választották.
Ám Pálosfalvi Tamás megjegyzi, Hunyadi János kormányzóként csak annyira foglalkozott belügyekkel, amennyire muszáj volt. Amennyire lehetett, igyekezett tessék-lássék békét tartani a hátországban, de a problémák aprólékos rendezésével nem törődött, minden figyelmét a már-már tényleg rögeszméjévé vált török elleni hadakozásra összpontosította.
A hadvezér
Hit kérdése, hogy Hunyadit milyen hadvezérnek tartjuk. Kisebb hadjáratait nagyon sikeresen vezette, de a nagy, nyílt színi ütközeteket, mint a várnait vagy az 1448-as rigómezeit elvesztette
– mondja Pálosfalvi Tamás.
Nem ismerjük seregei létszámát, sem összetételét vagy a fegyvernemek arányát. Ellenfelei elbizakodottnak tartották, elhamarkodott döntésekkel vádolták, de ezek nyilván nem objektív vélemények. A nándorfehérvári diadal mindenképpen egy rátermett, átgondolt és jó stratégiával rendelkező vezérnek mutatja, vereségeit is tekinthetjük inkább történelmi szükségszerűségnek, semmint Hunyadi személyes hibái eredményének.
Az 1400-as évekre ugyanis a remekül szervezett, modern, ma azt mondanánk profi katonákból álló oszmán hadsereg a birodalom kifogyhatatlan erőforrásaival a háta mögött legyőzhetetlenné vált. Fordulópontot jelentettek ezek az évtizedek, világossá lett, hogy a Magyar Királyság „szemtől szemben” csak vesztes lehet a törökökkel szemben, ám épp Nándorfehérvár bizonyította, hogy egy jól felszerelt, megerősített várban még képes megállítani a támadókat.
A közgondolkodásban a már többször emlegetett második rigómezei csata hozott változást 1448-ban. Annyi keresztény vitéz veszett oda, hogy a magyar rendek kényszerítették Hunyadit: fejezze be a hadjáratokat, máskülönben kimerül az ország, elfogy a katona. Érdemes azonban kiemelni, hogy a „nagy vereségeket” nem tarthatjuk mérvadónak Hunyadi értékelésénél, hiszen katonaként, hadvezérként nemcsak a keresztény világban, de az ellenséges oszmánok körében is hatalmas tisztelet övezte.
Mátyást szánhatta a trónra?
Térjünk vissza még egy kicsit kormányzóságához, tetteiből még források híján is elég pontosan következtethetünk elképzeléseire. Ahelyett, hogy V. László kiszabadításán dolgozott volna, inkább megegyezett III. Frigyessel, hogy a király nagykorúságáig (amit a szokásos 14–16 éves kor helyett a 18. életévében határoztak meg) nem fogják „piszkálni egymást”: Frigyes foglalkozzon Ausztriával, Hunyadi Magyarországgal, nem kell a feszültség. Csakhogy erről nem ők döntöttek.
Lászlót a cseh és osztrák rendek 1452-ben kiszabadították, 1453-ban nagykorúsították, készen állt rá, hogy átvegye az uralmat három országa felett – az osztrák hercegség és Magyarország mellett Lászlóé volt a cseh trón is, ahol azonban ugyancsak egy erős kezű kormányzó, Podjebrád György volt az úr. Nem veszünk el a térségi politika részleteiben, elég annyi, hogy egyikük sem adta át a hatalmat a királynak.
Itthon a közvéleményben teljes összhang uralkodott, miszerint V. László trónra lépésével Hunyadinak vissza kell adnia a királyi jövedelmeket és birtokokat, önként hátra kell lépnie, és végre helyre áll a rend. Mivel erre nem volt hajlandó, komoly konfliktusba került az uralkodóval és mondhatni a rendek többségével, lassanként megbízható hívei is eltávolodtak tőle. Még legrégebbi barátjával, bizalmasával, Mátyás nevelőjével, Vitéz Jánossal is szembekerült.
Puccsot terveztek
Ezt támasztják alá a János 1456-ban bekövetkezett halála utáni események is. V. László 1457 novemberének végén meghalt, sokan egyből mérgezésre gyanakodtak, a háttérben pedig Podjebrád Györgyöt és közvetve a Hunyadi famíliát sejtették. Talán nem is ok nélkül. Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály minden szempontból az elhunyt kormányzó helyébe kívánt lépni, és tudjuk, hogy 1457 márciusában a király elfogására tervezett puccs vezéralakja volt.
Nem tudni, mit terveztek ezután, mert az összeesküvést leleplezték, Hunyadi Lászlót kivégezték. Végül 1458-ban Mátyás lépett a magyar trónra, de neve vélhetően nem a semmiből merült fel a királyválasztó országgyűlésen.
A történész szerint nem több hipotézisnél, de feltehetően már a „puccsisták” is Mátyásnak adták volna a koronát. Ő már vajdafiként látta meg a napvilágot, rangjának megfelelő gondos nevelést kapott, míg László születése idején apjuk még nem tartozott az elithez, elsőszülött fia a szokások szerint „csak” katonai dominanciájú oktatásban részesült – itt írtunk erről bővebben Négyezer milliárdot fizetett a Szent Koronáért című cikkünkben.
Nándorfehérvár
Végezetül pedig nem lehet Hunyadi Jánosról szólni a Nándorfehérvári diadal említése nélkül. Nem igaz a közkeletű vélekedés, miszerint magára hagyták volna. A déli határszakasznak ő volt a katonai főparancsnoka, a „királyi felség főkapitánya”, ő tartozott felelősséggel a védelemért, amihez az eszközei is megvoltak.
Katonai tehetségét dicséri, hogy felmérte a helyzet súlyát: ezen a ponton már nem lehet engedni az oszmán nyomásnak, Nándorfehérvárt mindenáron meg kell védeni. Ezen felül mesteri módon ismerte fel a lehetőséget, elsöpörte a török hajók ostromzárát, és utánpótlást vitt az erődbe. Hatalmas, európai jelentőségű győzelem volt, hasonlóra nemigen van példa a magyar történelemben.
Az ostrom után kitört pestis ölte meg 1456. augusztus 11-én. Thuróczy János krónikája szerint, amikor nagy ellenfele, a Bizáncot meghódító, de Nándorfehérvár alatt megfutamított II. (Hódító) Mehmed halálhírét vette: „lehorgasztotta fejét, sokáig hallgatott, majd a követnek azt mondotta, hogy ámbár ellensége volt, fájlalja elmúlását, mert soha a világnak kezdetitől fogva ennek mása nem volt még a fejedelmi emberek között”.
Kiemelt kép: Wikipedia
