Az elmúlt néhány évtizedben az ember és kutya viszonya gyökeresen megváltozott. Eleink munkatársként tekintettek az ebekre – bár voltak a húsukért vagy prémjükért fenntartott fajták is –, a tenyésztés, szelekció egyik fő kritériuma adott feladatra való alkalmasság volt, persze a különböző „munkakörökön” belül hihetetlen fajtagazdagsággal. Manapság a legtöbb ebet küllem és/vagy bizonyos belső tulajdonságok alapján választják és házi kedvencként, társállatként tartják, de az évezredek, évszázadok során kialakított értékek néha még kellemetlenek is lehetnek az új ebtartási körülmények között.
Csak a példa kedvéért, egy lakótelepen élő őrző-védőnél már nem jelent előnyt az ember elleni agresszió, és a kotorékebtől sem veszi jó néven a gazda, ha naponta felássa a kertet. Mivel az ember manapság barátot, társat visz haza a kiskutyával, fontos szempont lett viszont egyebek mellett a játékosság.
Játék az emberrel
Persze, minden kutya játékos vághatnánk rá egyből, de ez így önmagában nem igaz. Dr. Garamszegi László Zsolt, az Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és botanikai Intézetének igazgatója az ELTE Etológia Tanszék és a Stockholmi Egyetem kutatóinak bevonásával evolúciós szempontból vizsgálta, hogy bizonyos funkciók milyen viselkedési elemekkel járnak együtt, pontosabban mely fajtacsoportok mutatnak nagyobb hajlandóságot a játékra, és ennek milyen evolúciós okai lehetnek.
Kutyákkal kapcsolatban az evolúcióra ne úgy gondoljunk, ahogy azt biológia órán megtanultuk, ugyanis esetükben az ember által felpörgetett és célzott változásról van szó, ami viszont a kutatók számára előny: elég párszáz évet vizsgálni ahhoz, hogy evolúciós mechanizmusokat tárhassanak fel.
Érdemes azt is tisztázni, mit értünk játék, játékosság alatt, hiszen túl emberi fogalom, az állatokat pedig nem kérdezhetjük meg, hogy tényleg játszanak-e. Épp ezért a szakember is óvatosan fogalmaz a 24.hu-nak:
Olyan önkéntesen és ismétlőlegesen végrehajtott viselkedésmintázatokat tekintünk játéknak, melyek látszólag semleges helyzetben keletkeznek, de elemei más kontextusban (pl. vadászat, párosodás) használt mintázatokból épülnek fel. A játéknak látszólag nincs közvetlen, túlélésben vagy szaporodási sikerben megmutatkozó haszna vagy funkciója, csupán pszichológiailag egy pozitiv érzelmi állapotot hoz létre az állatban.
Magyarán úgy tűnik, a kutya azért csinálja, hogy jól érezze magát. Két fajtáját különböztetjük meg: a fajtársakkal és az emberrel való játékot.
A vadászkutyák
Előbbi a farkasoknál, sőt nagyon sok állatnál megtalálható viselkedésforma, és bár nem tudjuk, pontosan hogyan is működik, de fontos célja a tanulás, az erőnlét fejlesztése, a csoporton belüli rangsor rögzítése. Az emberrel folytatott játék a háziasítás során alakult ki, a két faj közötti kapcsolat kialakításában, fenntartásában, építésében van szerepe.
A tenyésztés során sokféle tulajdonságra szelektálhatunk, mondjuk legyen a kutya mozgékony, parancskövető, kezes, fegyelmezett, együttműködő és játékos, ráadásul az eb küllemre is legyen számunkra tetszetős, úgy mint színezet, fejforma, testtartás és egyéb „cukiságfaktorok”. Ez egy bonyolult „tulajdonság csomag”, amit szaknyelven domesztikációs szindrómának neveznek.
A Svéd Kennelklub több évtizedet felölelő, sok tízezer kutya viselkedési jegyeit tartalmazó adatsora alapján Garamszegi László kollégáival arra jutott, hogy
Vizsla és komondor
Valószínűleg azért, mert a vadászkutyáknak erős bizalmi viszonyban kell állniuk az emberrel, alapvető elvárás feléjük, hogy legyenek alárendeltek, szófogadóak. Az összes többi közül az ő „viselkedéscsomagjukban” legfontosabb a játék, amely során ember és állat közti bizalmi viszony kialakul és megerősödik.
Ha nem fajtacsoportra, hanem fajtákra szűkítünk, a négy legjátékosabb a belga juhasz (malinois), a vizsla, a simaszőrű retriever, és a border collie, míg a „lista” alján a csau-csaut, a kínai kopasz kutyát, a komondort, illetve a shar peit találjuk.
Egy nyájőrző kutyánál nem előnyös, ha játszani akar a birkákkal, könnyen sérülést okozhat. De a területőrző, önálló munkára szelektált állatoknál sem fontos a játék
– fogalmaz Garamszegi László.
Érdekes, hogy kifejezetten az emberrel való 24 órás együttlétre tenyésztett ölebek is a „játékossági lista” végén vannak, hiszen ők a klasszikus társállatok. Az okot egyelőre nem ismerjük, a szakértő szerint talán apró termetük állhat a háttérben: törékenyek, sérülékenyek. De az is lehet, hogy ez azért van, mert e fajták a rohanó világunk kedvelt fajtái, így nem feltétlen előnyös ha e kutyáknak nagy a játékigényük és sokat kell velük foglalkozni.
Alapvetően minden kutya játékos
Mindez persze nem jelenti azt, hogy az összes vadászkutya él-hal azért, hogy az emberrel birkózzon, kötelet húzzon vagy labdázzon, a nevelés, az ebek életkörülményei és környezetük nagyban befolyásolja játékosságukat. És az sem következik fentiekből, hogy más, kévésbé játékos fajtacsoportoknál nem fordulnak elő játékot szerető és igénylő egyedek.
Minden fajtában van egy bizonyos szintű játékosság, hiszen ez már az ősi domesztikáció egyik alapeleme volt. Ennek köszönhetően minden kölyökkutya játékos, a nagy kérdés hogy ez mikor és hogyan marad meg felnőttkorban is.
A fajtajelleg mellett nagyon fontos, hogy az eb milyen szociális környezetbe nő bele, mert bizonyos környezeti tényezők, mint például sok gyerek a családban felerősíthetik, míg mások – akár az elzárva tartás – elnyomhatják a genetikailag megöröklött játékhajlamot.
Kiemelt kép: FRANK RUMPENHORST / DPA / dpa Picture-Alliance
