A hidegháború kellős közepén, atomfegyverek fenyegető árnyékában 1971-ben úgy tűnt, az emberiség legalább a világ legaljasabb tömegpusztító eszközétől, a biológiai arzenáltól megszabadul. Az ENSZ ugyanis ekkor fogadta el a biológiai- és toxinfegyverek tiltásáról és a meglévő készletek megsemmisítéséről szóló egyezményt – a Szovjetunió ezt nemcsak aláírta, de betartásáért különös, kiemelt diplomáciai felelősséget vállalt.
Ugyanebben az évben pedig létrehozta a világtörténelem valaha volt legnagyobb szabású biofegyverkutató-, -fejlesztő és -gyártó szervezetét, a 30-40 ezer embert foglalkoztató Biopreparat nevű hálózatot. Hamarosan már több tíztonnás mennyiségű kórokozót termeltek évente, és jelentős technológiai fejlesztéseket folytattak sikerrel – erről szólt a biofegyverek történetét vázlatosan áttekintő minisorozatunk előző része.
A kezdetekről, amikor eleink hullákkal, fekáliával, és bűzzel próbálták egymást pusztítani, itt olvashat, a folytatásban is Dr. Rózsa Lajos biológussal, az Ökológiai Kutatóközpont Evolúcótudományi Intézetének tudományos tanácsadójával beszélgetünk, akinek egyik kutatási területe a biológiai agresszió története.
Szivárgott azért…
Az 1970-es években tehát ott tartott a képmutatás, hogy miközben Brezsnyev a kamerák kereszttüzében ünnepélyesen parolázott Nixon majd Carter elnökkel a nukleáris tömegpusztító fegyverek korlátozásáról szóló SALT-I és -II (1972, 1979) szerződések aláírásakor, a Szovjetunió a nemzetközi kötelezettség-vállalását lábbal tiporva felépített egy attól teljesen független, hatalmas tömegpusztító arzenált.
Mindez persze a kommunista szuperhatalom hétpecsétes sötét titka volt, a tevékenység Oroszországon kívül csak egyetlen tagállamra, Kazahsztánra terjedt ki. Részben mert szükség volt a hatalmas kazah sivatagokra, mint kísérleti lőterekre, részben pedig mert a program tudományos vezetője, Kanatjan Alibekov orvos-ezredes maga is kazah volt. Idővel azonban a titkok és a kórokozók egyaránt szivárogtak néhol.
A legfontosabb fegyverkísérleti lőteret, az Újjászületés-szigetet akkoriban még az azóta már kiszáradt Aral-tó vette körül. Itt 1971-ben tízen megfertőződtek és hárman meghaltak egy himlő-fegyver kísérlet következtében, ezt természetesen még sikerült eltitkolni.
…és nem is kicsit: 100 civil halt meg
De 1979-ben már körülbelül 100 ember halt meg Szverdlovszk városában, valamennyien tüdő-eredetű lépfene (anthrax) fertőzésnek estek áldozatul. Ezt már nem lehetett elhallgatni, ezért a hatóságok a félrevezetést választották:
De mi történt valójában? A tervezők úgy gondolták, hogy egy anthrax-spóra termelő nagyüzemet minden normális kémszervezet valami lakatlan vidéken, a sivatagban vagy a tajgán keresne, ezért azt egy nagyvárosba, Szverdlovszkba (ma Jekatyerinburg) telepítették. Egy ilyen üzemnek zárt épületet kell biztosítani, melyben a légnyomás alacsonyabb a légköri nyomásnál, mert így a legkisebb szivárgás esetén is csak befelé szökhet a levegő – az épületen belül dolgozó munkásokat vakcinázták, így ők nem fertőződtek.
Az alacsony légnyomás fenntartásához a levegőt folyamatosan kifelé kell pumpálni az épületből, természetesen finom baktérium-szűrőkön keresztül, amelyeket azonban időnként cserélni kell, mert eltömődnek. 1979 március 30-án éjjel egy munkás kikapcsolta az egyik szivattyút, kivette a régi szűrőbetétet, de még nem tette be az újat, mert műszakváltás következett, és átadta a feladatot munkatársának.
Ő viszont félreértett valamit, nem tette be az új szűrőt, csak bekacsolta a szivattyút. Az üzemcsarnok levegője órákon át szűrő nélkül jutott a külvilágba, és ez alatt talán pár milligramm, de legfeljebb egy gramm spóra juthatott a külvilágba. Az utcán szemben elhelyezkedő gyárban dolgozó, vagy a trolibusz megállóban várakozó emberek megfertőződtek és meghaltak.
Csak órák múlva fedezték fel a hibát, értesítették a katonai vezetést, de a civil lakosság felé beindult a félretájékoztatás. Ezt a város pártszervezetének vezetője, bizonyos Borisz Jelcin irányította – igen, az a Jelcin, a későbbi Orosz Köztársaság első elnöke.
Az „U-fegyver”
Történt azonban olyan baleset is, ami kifejezetten kapóra jött a cél érdekében. Cikkünk előző részében említettük, hogy a szovjet tudósok gyakran olyan kórokozókkal dolgoztak, melyek ellen őket magukat sem védte semmi.
A tehetséges projektvezető, Nyikolaj Usztyinov 1988-ban egy az ebolához hasonló kórokozóval, a Marburg vírussal kísérletezett, közben megfertőződött. Napokkal később meghalt, boncolása során pedig kollégái meglepve tapasztalták, hogy a testében evolválódott új vírustörzs sokkal hatékonyabb az eredetinél.
Reméljük, ma már más a helyzet
A Szovjetunió végóráiban biológiai fegyverek titkai már nemcsak a szellőzőn át szivárogtak. A Biopreparat tudományos és termelő intézmény volt, rengeteg dolgozója doktori fokozattal bíró tudós volt, akik nemzetközi tudományos dolgozatokat írtak és olvastak, sőt, egyesek olykor – nagyon ritkán – még külföldön is megfordultak.
Vlagyimir A. Paszecsnyik, a Bipreparat vezető kutatója 1989-ben utazhatott először nyugatra, hogy Párizsban aláírjon egy szerződést mikrobiológiai felszerelések vásárlásáról. Aláírás helyett azonban a brit nagykövetségre menekült és ott menedékjogot kért, majd minden információt megosztott a brit titkosszolgálattal. Később a brit biológiai védelemnek dolgozott halálig.
A fent említett Kanatjan Alibekov már a Szovjetunió széthullása után, a demokratikus Orosz Köztársaságból szökött nyugatra 1992-ben, ma már Ken Alibek néven ismert amerikai egyetemi tanár, szakterülete a bio-védelem. Visszaemlékezése magyarul is megjelent „Biohalál” címen, de hazánkban mégis kevéssé ismert.
A sorozatos lebukások után Oroszország végül megnyitotta a legtöbb intézmény kapuját a nyugati szakértők előtt, akik többé-kevésbé ellenőrizhették a leszerelés és megsemmisítés folyamatát. Ez nem vonatkozik azonban a Vector nevű intézetre, ami egy virológiai és biotechnológiai állami kutatóintézet Novoszibirszk közelében. Egykor része volt a Biopreparat szervezetének, és reméljük, hogy ma már csak biológiai védelemmel foglalkozik.
Kiemelt kép: iStockphoto
