Előző cikkünkben arról írtunk, az új eredmények hatására hogyan látszik pezsdülni a magyar őstörténet kutatását eddig jellemző állóvíz az elmúlt szűk évtizedben.
Még az elején feltettünk egy konkrét kérdést, amire a válasz: a tudomány jelen állása szerint: Etelköz és a IX. század közepe az a térbeli és időbeli pont, amikor és ahol már magyar etnikumról beszélhetünk. Más kérdés, ez mit is jelent. Egyrészt a kutatás nagyon jó úton halad, hogy ennél hátrébb lásson, de még fontosabb, milyen alapon és mit nevezünk magyarnak?
A politikai egységből lett magyar
A sztyeppei néprajz és történelem tanulsága, hogy nem nép alkot államot, hanem az állam formálja a népet. Egy erős vezető létrehozza a politikumot, s ha az hosszabb távon fennmarad, az alkotórészek lassan eggyé válnak nyelvükben, kultúrájukban és kialakul az etnikai, népi öntudat.
A IX. század előtti magyarságról e tekintetben nem sokat mondhatunk: ki tudja, hogy mondjuk a Keszi törzs tagjai magyarnak tartották-e magukat? De a IX. században már biztosan létezett az a politikai formáció, amely magyarnak nevezte magát, s amely stabilizálta a nyelvet, egységet teremtett.
Ebben benne van az is, hogy sok magyarul beszélő csoport nem került bele ebbe a közösségbe, míg több, más anyanyelvű meg igen. Mai fogalmaink szerint magyar az lett, aki a törzsszövetség tagjává vált
– emeli ki Dr. Sudár Balázs történész, az MTA BTK Történettudományi Intézetének főmunkatársá.
Hungaria nem hun
Ha magyar őstörténet, a hun-magyar rokonság kérdését még akkor sem kerülhetjük meg, ha az elején azt mondtuk, a tények és nem a feltételezések oldaláról közelítjük a témát –merthogy kapcsolatunk valahol félúton jár a két kategória között. Miért? Mert a rendelkezésünkre álló információk alapján meg nem erősíthetjük, de teljesen el sem vethetjük.
A galibát itt is a kínzó forráshiány okozza, a Hun Birodalom bukása és a magyarok Kárpát-medencei megjelenése között eltelt több mint négy évszázad óriási fehér folt, főleg itt, a „népek országútján”.
Nemcsak a mai, a X. századi nyugat-európai közvélemény sem volt tisztában ezen időszak történéseivel, így máris megcáfoljuk a tévhitet, miszerint hazánk Hungary, Ungarn, Hongrie stb. elnevezése a hun népnévből eredne. Egyesek azt mondják ugye, hogy a magyarok hadjáratai Isten ostorára, sztyeppei hun harcmodorra, valamiféle ismerős keleti vadságra emlékeztették volna a jámbor keresztényeket. Nem.
Álmos és Árpád az Avar Birodalom bukásával támadt hatalmi űrt használta ki a nagyfejedelemség Kárpát-medencébe költöztetésével, nyugaton viszont az impériumváltást mintha kezdetben észre sem vették volna, hadjáratainkról először úgy vélték, az avar állam éledt újjá.
Fotó: Ujvári Sándor / MTI
Attila a legkevésbé sem volt „menő”
Térjünk vissza a hun rokonsághoz, a kérdésben történészszakmai álláspont nincs, a forráshiány miatt nem is lehet, Sudár Balázs kutatói véleményét mondja el. E szerint pedig Attila közel sem olyan origópontja a sztyeppei történelemnek, mint mondjuk Dzsingisz kán. Sőt. Míg a mongol uralkodó tucatnyi dinasztia hivatkozási alapja szerte Ázsiában és Kelet-Európában, addig a hun király sehol nem jelenik meg. Legalábbis nyoma nincs a meglehetősen vitatható bolgár hagyományon kívül.
Egyszerűen senki nem vezeti vissza magát egy bukott birodalom uralkodójára, Attila nem volt hivatkozási alap sehol keleten (sem). Igaz, Dzsingisz birodalma is kisebb egységekre hullott, de ezek vitték tovább önérzetüket és a hagyományt, a hunok birodalma viszont megszűnt, királyuk a legkevésbé sem volt divatos, áhított ős.
Egyszer csak megjelennek a magyarok, és a kezdetektől következetesen Attila örökösének vallják magukat egy olyan környezetben, ahol ezzel csak negatív érzelmeket váltanak ki
– magyarázza a történész.
Tehát vagy tényleg így tekintettek magukra, vagy a történelem legrosszabb PR-kampányát adták elő: mintha ma egy újonnan érkező muszlim közösség azt hangoztatva próbálna gyökeret verni Európában, hogy Hitler szellemi örökségét képviseli. A legkevésbé sem életszerű.
Fotó: Csanády / Wikipedia
A székely akár hun is lehet, a magyar nem
Ha pedig Attilára hivatkozni nemhogy nyerő nem volt, de egyenesen hátrányos, akkor logikusan annyi marad: tényleg így gondolták. Nyilvánvalóan ez sem jelenti azt, hogy a honfoglaló magyarság a birodalom bukása után évszázadokkal is „hun öntudattal” volt átitatva, azt meg főleg nem, hogy a kapocs etnikailag is fennállna.
Efféle birodalmi hagyományt csak politikum, azaz valamely államszervezet vihetne tovább. Ilyenről nincs tudomásunk az V-X. század között, ami még nem zárja ki, hogy kisebb csoportok megőrizték és ápolták a hunok vagy Attila emlékét. Ilyenek lehettek a székelyek a Csaba-mondakör nagyon is jól értelmezhető szerepe alapján. Nem kizárt az sem, hogy a törzsszövetséget, majd államot megszervező személy, hatalmi elit egy erős Attila-hagyománnyal rendelkező kisebb hun közösségből emelkedett ki. Íme, egy elmélet:
Sudár Balázs így foglalja össze a lényeget:
Az uralkodó rétegnek vagy egy részének lehettek hun hagyományai, fennállhatott bármilyen kapcsolat, de a magyar nép ettől még nem hun.
Attila soknemzetiségű birodalma építőkockáira esett szét, 400 évvel később pedig felépült a magyar közösség: egyes kockák, mint talán a székelység vagy esetleg az elit egy része ilyen kisebb, „hun tudatú” elemként került az építménybe. Mindenesetre nem lehet véletlen, hogy a magyar források a kezdet kezdetétől hivatkoznak erre az akkoriban cseppet sem „eurokonform” hun kapcsolatra.
Kiemelt képünkön: Johann Nepomuk Geiger – Hunok csatában az Alanokkal grafikarészlet
