Huszonéves fejjel igencsak távolinak érzem magamtól a hidegháború feszült évtizedeit, de a rendszerváltás óvatosan felszabadult hangulatát is. Én már abban a szerencsés helyzetban vagyok, hogy abban a korszakban élek, amikor a mindennapi veszélyérzet teljesen ismeretlen számomra. A legnagyobb problémám az, hogy hova menjek a hétvégén találkozni a barátokkal, be tudom-e fizetni a számlákat, vagy hogy a csúcsforgalomban kimaradt egy kilences busz, és nyomorogni kell a következőn.
Kicsit több mint hetven évvel ezelőtt viszont teljesen máshogy festettek egy hozzám hasonló korú fiatal napjai: azoknak, akik a második világháború alatt voltak tizen- és huszonévesek.
Ennek érzékeltetésére keresve sem találnánk jobb programot a Somogyi Levente vezette Csepeli bunkertúránál, ahol nemcsak a Csepel Művekben felhúzott légókockákat nézhetjük meg, hanem hallhatunk történeteket azoktól is, akik tényleg ebben a valóságban élték a mindennapjaikat.
2017-ben azért már elég nehéz megugrani az ember ingerküszöbét: négydimenziós mozikba járunk, kedvtelésből zabáljuk a horrorfilmeket, szabadulószobákba járunk szórakozni, és mindenhonnan érkezik hozzánk az agresszió.
És akkor itt van ez a négy órás túra, ami mindenféle parasztvakítás nélkül eljuttat minket odáig, hogy egy apró, levegőtlen, koromsötét térben úgy érezzük, tényleg az életünket veszélyeztetik a Csepel Művekre ledobott bombák, amelyeknek csak az elfojtott hangját halljuk, és a mélynyomók rengését érzékeljük.
Nem kellenek hozzá sikolyok, fényhatások vagy egyszerű jumpscare trükkök, hogy tenyérizzadva féljünk a nem létező bombatalálatoktól.
A csepeli hadiipar fellegvára: a Weiss Manfréd Acél- és Fémművei Rt.
A túra a Csepel Művek bejáratától indul, innen megyünk gyalog a 2-es bunkerig, közben pedig kapunk egy kis ízelítőt a gyártelep mai hangulatából. Nem túl bizalomgerjesztő a helyzet: az egykor virágzó gyárkolosszust ma több száz kisebb vállalat bérli, a környék lepukkant, nem ritka a szemét sem, az egész köszönőviszonyban sincs a Weiss Manfréd Fémművek aranykorához képest.
A gyár elődjét még 1882-ben alapította Manfréd testvére, Bertold, méghozzá konzervgyárként. Csepelre 1892-ben költözött a létesítmény, és egyre több minden gyártását vállalta be. A 19. század végére az üzem legfőbb megrendelője már a hadsereg volt, az első világháború során már Nem is csoda, ha a második világháború során is a szövetségesek légierejének egyik elsőrendű célpontja volt. Éppen ezért sürgette az állam a gyárat, hogy a dolgozók védelmében modernebb, hatékonyabb óvóhelyeket létesítsen a korábbi törmelékbiztos, a földbe ásott, gyakorlatilag felesleges légoltalmi árkok helyett.
Rengeteg volt a gyakorlatilag haszontalan óvóhely
A 2-es számú légókocka, amely felé mi is tartunk, már ilyen második kategóriás, úgynevezett BGS, azaz bomba-, gáz- és szilánkbiztos óvóhely volt.
Ebből összesen 17 épült a gyár területén 1943 és 1944 között, és nagyjából 20 ezer munkást tudtak befogadni. A gyár elméletben 40 ezer dolgozó megóvására is képes volt, de a többi 20 ezer embernek sokkal kevésbé biztonságos óvóhely jutott.
1944. július 27-én, a nyolc közüli legkomolyabb bombázás során ez jól ki is ütközött: a törmelékbiztos óvóhelyeken megbúvók közül rengetegen nem élték túl a tragédiát.
A biztonságos óvóhelyek szükségére előbb-utóbb a gyár vezetősége is rájött: külön kérvényezett nyersanyagokat a komolyabb légókockák felépítéséhez. Na, nem azért, mert annyira aggódott a dolgozói miatt, hanem mert jól érzékelte, hogy a munkamorálra sokkal jobb hatással van, ha a munkások biztonságban érzik magukat, ahogy nem akartak túl sok munkaerőt sem veszíteni egy esetleges bombatámadás során.
Kisebb város a városban
A 2-es számú, egykori törzsparancsnoki óvóhely betonfalai 1,8 méter vastagak, a hasznos tér pedig 200 négyzetméter, ahol 350-400 embert lehetett biztonságba helyezni. A légókocka a gyár közepe táján, a víztorony mellett helyezkedik el.
A környék hangulata ekkor már rányomta a mi túránkra is a bélyegét, ami nem is csoda: a Csepel Művek még mindig “város a városban“, ahogyan emlegetni szokták: saját munkásszállóval, közérttel, éttermekkel, és munkahelyekkel rendelkezik, így sokáig el lehet élni itt úgy is, hogy ki sem lépünk a valódi Csepelre.
Bár ma már csak árnyéka önmagának, nem nehéz elképzelni, milyen volt, amikor még 20-25 ezer munkás tengette itt mindennapjait.
A bunkerbe érve aztán olyan érzésünk támad, mintha egy időkapun léptünk volna át: mindenhonnan a második világháború és a hidegháború hangulatának sajátos elegye árad ránk.
Somogyi Levente tökéletesen előkészíti a terepet az itt látottakhoz: eddig hallottunk a gyár történetéről és a bunkerépítésről, most pedig megnézhetjük azt is, hogy pontosan miért folyt ez a nagy hajcihő a gyártelep és a Honvédelmi Minisztérium között.
A légókocka tényleg nagyon masszívnak és elpusztíthatatlannak tűnik, de valószínűleg komoly veszélyben közel sem éreznénk magunkat biztonságban benne.
Támadás alatt a falhoz támaszkodni tilos!
A hangulatra ráerősítenek a falon lógó szocialista propagandaposzterek, a korhű gyógyszeres ládikák és feljegyzési naplók, valamint az eredeti gázálarcok is, amelyek láttán tényleg tudatosul bennünk: nem egy múzeumban járunk, ahol egyszerű másolatokat, vagy soha nem használt tárgyakat mutatnak be.
a valódi atomcsapásoktól tartó emberek gyakorlatoztak velük a hidegháború időszakában, a második világháború során pedig ezen falak között rettegtek az életükért azok, akiket a bombatámadások a gyárban értek.
Talán még a kiállított tárgyaknál, a nagy zsilipajtóknál és a gázálarcoknál is jobban adják vissza a hangulatot a falakra festett, elővigyázatosságra intő feliratok.
Támadás alatt a falhoz támaszkodni tilos!
– szól a figyelmeztetés, ami azért volt fontos, mert egy bombatalálat során a falak annyira megremegtek és kilengtek, hogy a fal mellé szoruló emberek gyakran agyrázkódást kaptak.
A java még hátra van
De itt még mindig csak egy durvább szabadulószobában érezzük magunkat: lapozgatjuk a kiállított füzeteket, tekerjük a riadószirénát, nézegetjük a ránézésre is elrettentő tőzegvécét, és próbálgatjuk a kommunikációs vonalaknak helyt adó apró fülkék berendezését.
Minden nagyon retró, a kicsit idősebbeknek talán ismerős is, de még én is láttam az itteniekhez hasonló jegyzettömböket a nagyszüleim lakásában. A java viszont még hátra van.
Túravezetőnk ugyanis a kétszintes bunker felső emeletére, egy aprócska szobába, vagyis tartózkodótérbe terel minket. Itt kezdjük el érezni, hogy ez az egész nem egyszerű nosztalgia: ezek a borzalmak tényleg megtörténtek, valóságosak, és vannak, akiknek át is kellett élni mindezt.
Az apró, levegőtlen szobában túlélők mesélnek a legdurvább, július 27-i bombázásról, amikor több száz Liberator típusú bombázógép vette célba a csepeli gyárakat. Olyasmit hallunk, ami hiszen teljesen más környezetben éltek, mint mi most.
Amíg mi ezekhez képest jelentéktelen dolgokon idegeskedünk nap mint nap, addig a csepelieknek ekkor azzal kellett szembenézniük, hogy egy-egy bombatámadás után soha többet nem látják a családjukat.
Pszichoterror a lakosság között
A bombák ugyanis nem kizárólag a gyárra hulltak – bár így is akadt bőven olyan, aki nem tudott időben megfelelő fedezékbe vonulni, vagy csak a törmelékbiztos óvóhely jutott, ami több száz kilós bombák esetén semmit sem ért -, a gyár közvetlen szomszédságában található polgári területekre is.
A háborús propaganda ekkor úgy kommunikálta a történteket, hogy a szövetségesek szándékosan támadnak civil célpontokat, a valóság viszont inkább az volt, hogy egy ilyen bombaszőnyeg gyakran elcsúszott, a pilóták pedig minél előbb menekülni akartak a környékről, hiszen ők is az életüket féltették. gyakran a gyár területére menekültek, és az óvóhelyeken kerestek menedéket az emberek.
Az ember bőre alá kúszik a morajlás
A 2-es kocka túrájának végén átélhettük, hogy Somogyi Levente lekapcsolta a villanyt és a levegőztetőt, becsukta az ajtókat, majd bekapcsolta a hanghatásokat utánzó felvételt.
Bár az ember ilyenkor hangosabb és durvább jelenetekre számít, volt valami abban az 1,8 méteres betonfalon átszűrődő, visszafojtott morajlásban és halk robbanásokban, ami az ember bőre alá kúszott, és ott is maradt, még akkor is, amikor ismét kiléphettünk a levegőre azon a derült, 2017-es, biztonságos délutánon.
Nem gondoltam volna, hogy ez a négy óra, ami alatt bejártuk a gyár egy részét, a 2-es, és a ma félig zenekari próbateremként funkcionáló 9-es bunker területét, csak úgy elrepül majd, de így történt. Erre a négy órára egy kicsit visszamentünk az időben, és egy másik világban éltünk – olyanban, ami után sokszorosan értékeljük a sajátunk nyugalmát és biztonságát.
