Több tízezer év emberrel való együttélés eredményeképpen a kutya az ember igényeit sokoldalúan kiszolgáló, a munkatárs szerepét egyre jobban betölteni képes állattá formálódott. Feladatát gyakran a gazda mellett, sokszor vele összehangoltan kellett végeznie, ezért vált ennyire különlegessé, és gyakorlatilag összehasonlíthatatlanná más háziállatokkal – itt mentünk bele korábban a nagy „kutya vagy macska” vitába.
A felpörgő városiasodás nyomán, főleg az elmúlt bő fél évszázadban a kutya kilépett a munka világából, a túlnyomó többség ma már a szó legszorosabb értelmében társállattá, házi kedvenccé vált.
Kissé skizofrén élőlények
A papi és a mami kis nyuszifülei, kényeztetik, sokan gyerekként tekintenek rájuk, ők pedig rettenetesen élvezik. Nincs is ezzel semmi baj, ha emellett képesek vagyunk vele kutyaként is bánni: fegyelmezni, mozgatni, szellemileg is lekötni, kielégíteni az ebként felmerülő igényeit – utána lehet babusgatni, kényeztetni.
De mindeközben hogyan tekint önmagára a kutya?
Egyetlen eb gondolatait sem látjuk, de a jelek arra mutatnak, bizonyos értelemben »skizofrén« élőlényekről van szó: néha emberként, néha kutyaként viselkednek. Ez főleg a jól szocializált, aktív emberi környezetben élő kutyákra igaz
– mondja a 24.hu-nak Dr. Topál József, az MTA Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének etológusa.
Nem érdekli, hogy néz ki
Érdekes kérdés, mit gondol, gondolkodik-e saját magáról? Ennek megállapítására való az úgynevezett tükörteszt. Gyerekek 1,5-2 éves kor felett és a főemlősök tükörbe nézve önirányult viselkedésbe kezdenek, így bizonyítják: felismerik magukat. Mit jelent ez? Olyan testrészeiket kezdik el vizsgálni, amelyet egyébként nem látnak, például a nyelvüket.
A kutyáknál ez nem működik. Bármely gazdi megfigyelheti, első reakcióként megugatja, megmorogja, szaglászni kezdi a tükörképét majd rájön, hogy teljesen semleges. Eztán maga is semlegesen viszonyul hozzá.
Emberként azonosítja magát
Menjünk tovább. A kutya sajátságosan mozog fajtársai és az emberek közegében, első esetben kutyaként, a másodikban emberként viselkedik. Ehhez tartozik még, miszerint az egyetlen olyan fajról van szó, amely
– emeli ki az etológus.
Ilyen például a szemkontaktus, amikor az ember szemébe néz, próbálja értelmezni szavait, megérezni hangulatát, gondolatait. Egy másik kutyával soha nem néz farkasszemet, pontosabban csak akkor, ha fenyegeti, vagy meg akarja támadni: a fajtárssal szemben ugyanis a szemkontaktus a legkeményebb agresszió jele.
A lényeg tehát, amiért persze erős túlzással skizofrénnek nevezhetjük az ebeket, hogy emberekkel emberként, kutyákkal kutyaként kommunikálnak
– nyomatékosítja Dr. Topál József.
Sőt, a leginkább emberi közegben szocializált és életüket is ott töltő segítőkutyáknál még több is megfigyelhető. Egyes állatok jól láthatóan embernek aposztrofálják magukat, amikor elkülönített feladatoknál rendre az emberek közé állnak be a kutyák helyett.
Összezavartuk énképüket
Oly rég és oly nagy mértékben mozognak az ember szociális terében, hogy fellazult bennük a genetikailag szigorúan szabályozott fajtárs felismerő képessége: kölyökként gyakorlatilag párhuzamosan szocializálódnak a kutyák és emberek közösségébe. Nem eltűnt, fellazult, és ez nagyon fontos különbség – a kutyákkal kutyául beszélnek, az emberrel vegyesen. Probléma egyrészt abból adódhat, ha az ember nem érti meg a „kutyául” közölt információt. Mondjuk, hogy a fogak mutogatása nem mosolyt jelent…
Sok kistestű kutya azért támad gondolkodás nélkül nála jóval nagyobb ebekre (is), mert pestiesen szólva fogalma sincs, hány kilót nyom fekve. A dominancia fejben dől el, a harcias kis méregzsák úgy értékeli, ő is kutya, én is az vagyok, megmutatom neki, ki a főnök. Hát nem ő, élete a nagydarab ellenfél jámborságán vagy a gazdik gyors közbelépésén múlik.
A természetben minden állat tisztában van saját képességeivel, és ha erősebb fajtárssal találkozik, kitér az útjából vagy elmenekül. A területért, párosodásért folytatott dominanciaharc csak a legritkább esetben és általában azonos képességű állatok között végződik fizikai összecsapással.
A nagy jámbor, a kicsi puffancs
Emberi környezetben viszont mindez fordítva működik, mondhatjuk ellentétes a szelekció menete. Ha a kicsi agresszív csak legyintünk rá, úgysem tud komoly sérülést okozni: a gazdi felkapja, pórázra teszi, megfizeti egy-egy kilyukasztott nadrág árát és rossz esetben meg sem próbálja megnevelni. A gének pedig tovább öröklődnek.
Talán kis kitérő volt itt a végére, de mindenképp érdekes, mert ezért találkozunk sokkal több agresszív ölebbel, mint nagytestű kutyával.