Róma kellős közepén, a Via di Sant’Ambrogio és a Via di San’Angelo in Pescheria közé szorítva található egy épületegyüttes, amelynek egyik fele a Szent Ambrus nevét viselő Santo Ambrosio della Massima templom, a másik pedig a bencés rend egyik hivatala. Állítólag az egykor itt álló családi házban Szent Ambrus nővére, Marcellina lakott, és folytatott Istennek tetsző, kolostori életet.
Ma már nyoma sincs annak, hogy a XIX. század közepén itt egy apácazárda működött, és egészen a közelmúltig nem is nagyon tudott erről senki. 1998-ban azonban II. János Pál pápa megnyitotta a Vatikán egyik archívumát a nagyközönség előtt, Hubert Wolf német teológus pedig rábukkant a Sant’Ambrogio történetére, amelyből aztán könyvet is írt – ennek a fontosabb részeit dolgoztuk most fel egy cikkben.
Hercegnőből apáca
Katharina, Hohenlohe-Waldenburg-Schillingsfürst hercegnője 1817-ben született Stuttgartban. Apja III. Károly Albrecht herceg volt, édesanyja pedig Fürstenbergi Leopoldina, akik liberális szellemben nevelték őt és testvéreit. Ebben az időszakban a német hercegségekben a protestáns keresztény irányzatok lettek népszerűek, ezért a német katolikusok egyre inkább Róma felé fordultak, ahova rendszeresen el is zarándokoltak.
Katharina először 1834-ben járt ott, és a város szigorú és konzervatív légköre olyan nagy hatással volt a fiatal hercegnőre, hogy azonnal be akart lépni egy dominikánus zárdába. Károly Auguszt bíboros, Reisach grófja, aki Katharina gyóntatója és befolyásos vatikáni személy is volt, lebeszélte róla a fiatal lányt, mondván, előbb szerezzen tapasztalatot az életben. A hercegnő így is tett: 1845-ben férjhez ment, majd férje halálát követően 1848-ban újraházasodott. Hét évvel később újra megözvegyült, gyermeke pedig nem volt, ezért elérkezettnek látta az időt arra, hogy ténylegesen zárdába vonuljon.
Előbb egy elzászi zárdát választott, ám azt egészségügyi problémái miatt ott kellett hagynia. A betegsége, amelynek részletei homályosak, nem múlt el, így 1857-ben Katharina Rómába költözött, hogy az ottani kellemesebb éghajlaton gyógyuljon. Reisach mellett a hercegnő unokatestvére, Hohenlohe-Schillingfürsti Gusztáv Adolf is itt élt, akinek karrierje egyre magasabbra ívelt a Vatikánban. Ilyen családdal nem csoda, hogy hamarosan elintézték, hogy a hercegnő személyesen találkozzon IX. Piusz pápával, akivel aztán barátságot is kötöttek: a pápa több alkalommal fogadta privát audiencián.
A csodálatos Maria Luisa
Katharina Reisachtól kért segítséget ahhoz, hogy találjon neki egy zárdát, a gróf pedig a Szent Ambrus tiszteletére alapított Sant’Ambrogiót javasolta. A választás azért volt furcsa a betegeskedő Katharina számára, mert a ferences rendi apácák által lakott Sant’Ambrogio az egyik legszigorúbb intézmény volt. Katharina egy rokona úgy fogalmazott, hogy
A kolostor annyira zárt volt, hogy még a gyóntatást és áldoztatás végző papok is csak kivételes esetben léphettek be a területére, egyébként egy ráccsal elválasztva végezték a munkájukat. Az egyik pap a jezsuita Giuseppe Peters volt, aki ebben az időben vette át Katharina lelki ügyeinek napi gondozását Reisachtól.
A zárdába való belépéskor nagy hatást gyakorolt Katharinára a zárdafőnökasszony helyettese, Maria Luisa, akit mindenki gyönyörű nőként és elragadó személyiségként írt le. A 27 éves Maria Luisa fiatal kora ellenére már nagy karriert futott be a zárdában, ugyanis nemcsak második számú vezetője volt annak, hanem ő vette fel és felügyelte az apácanövendékeket, vagyis a novíciákat is, és nála volt a kincstár kulcsa, ahol a jelentkezők által beadott hozományt tárolták. Ellentmondásos módon ugyanis ahhoz, hogy valaki nagyon szerény körülmények között éljen bezárva apácaként, egy nagyobb értékű hozományt kellett letennie. A Sant’Ambrogióban ennek a minimum összege 500 scudi volt, ami egy római munkáscsalád öt éves jövedelmének felelt meg.
A gazdag, német Katharina zömmel középosztálybeli, olasz nőkkel került egy kolostorba, akik emiatt távolságtartóak voltak vele. Főleg, hogy a többségében egyszerű családból származó, írni-olvasni éppen tudó társaival ellentétben művelt, tanult nő volt, így jóval racionálisabb szemlélettel rendelkezett és kevésbé volt fogékony a misztikus csodákban való hitre. A különbségeket jól mutatja az is, hogy az apácák félelemmel vegyes csodálattal nézték a fogkeféjét, amelyről eleinte azt tartották, hogy az ördög találmánya lehet és Katharina csak némi huzavona után tarthatta csak meg. A hercegnő jóval távolságtartóbb volt Maria Luisával szemben, mint a többi társa, bár azt elismerte, hogy szépsége és jelleme könnyedén megragadott bárkit, így nem csoda, hogy mások szó szerint a lába előtt hevertek.
Katharinát 1858 szeptemberében avatták novíciává, a tényleges apácává avatásra azonban nem került sor, ugyanis 1859. július 25-én az őt meglátogató Hohenlohénak
A férfi kelletlenül, de engedélyt kért a pápától, hogy Katharina elhagyhassa a zárdát és a közeli Tivoliba vitte. A hercegnő itt fogalmazta meg beadványát az inkvizícióhoz, ezzel pedig egy több éves vizsgálatot indított el, amelynek során számos, a zárda falain belül elkövetett visszaélésre és bűntényre derült fény.
Valami van a levesben
A vatikáni inkvizíciót a 19. század közepén már nem úgy kell elképzelni, mint azt a hírhedt változatát, amely kínzásokkal kényszerít rá embereket arra, hogy bevallják az el sem követett bűneiket. Sokkal inkább bürokratikus ügyészségi-bírósági hivatalként működött, rengeteg papírmunkával. A Sant’Ambrogióval kapcsolatos iratok mintegy 2 méternyi helyet foglaltak el a polcokon, ezekből derült ki, hogy a kolostor ügyében folytatott nyomozás irányítását a pápa Patrizi bíborosra bízta. Úgy, hogy a bíboros felelt a zárdáért is, így végeredményben a saját felelősségét kellett vizsgálnia. Segítséget kapott azonban Vincenzo Leone Sallua dominikánus pap személyében, aki az előzetes meghallgatásokon nagyon akkurátusan kérdezte ki a tanúkat és végül egy vastag dossziényi irat kíséretében javasolta a teljes vizsgálat lefolytatását.
Katharina hercegnő a beadványában
mégpedig úgy, hogy rendszeresen mérget, például nagy mennyiségű ópiumot kevert az ételébe. Ez majdnem sikerült is, ugyanis a hercegnő 1858 decemberében napokig élet-halál között lebegett. Az volt a szerencséje, hogy egy idő után már óvatosságból visszautasította a felkínált ételeket és italokat, így ha nehezen is, de életben maradt.
A hercegnő akkor vált Maria Luisa – és mint később kiderült, az ő szövetségeseinek – ellenségévé, amikor az apáca segítséget kért tőle egy német nyelvű levél lefordításához. A levelet egy férfi írta, akit csak Americanónak, vagyis Az amerikainak hívtak és aki félreérthetetlen szexuális ajánlatot tett Maria Luisának. Katharina akkor még nem tudta, hogy ez csak a jéghegy csúcsa, viszont így tudomást szerzett Maria Luisa egyik titkáról, amelynek nyilvánosságra kerülése súlyos problémát okozott volna az apácának. A hercegnőt valahogy el kellett hallgattatni.
Isten ajándéka
Ahogy Sallua egyre több tanút hallgatott meg, kiderült, hogy ha az Americanóval nem is, másokkal rendszeresen folytatott szexuális viszonyt Maria Luisa, ehhez pedig teljes mitológiát gyártott. Igaz, ezzel csak egy régi gyakorlatot ébresztett újjá. A Sant’Ambrogio zárdát Agnese Firrao alapította az 1800-as évek elején, aki azt terjesztette magáról, hogy rendszeresen
A zárdában ezért még életében szentként kezdték el tisztelni, de a Vatikán egy idő után ezt megtiltotta, Firraót pedig száműzték a kolostorból. Az ott maradt lakók azonban titokban továbbra is szentként tekintettek Firraóra, Maria Luisa pedig az ő nyomdokába lépett.
A Firrao-Maria Luisa-kultusz közös eleme volt az Istennel való közvetlen kapcsolat mellett az, hogy
Maria Luisa magyarázata az volt, hogy olyan isteni ajándékot kapott, amelyet csak úgy tud továbbadni másoknak, ha megcsókolják őt a száján és a mellén, megérintik nemi szervét, és közösülnek vele – igaz, ezt nem így hívták, hanem spirituális cselekedetnek. A tanúvallomásokból kiderült, hogy a novíciák ezekben a helyzetekben mindig kellemetlenül érezték magukat és egyáltalán nem önszántukból vettek részt, azonban a mély hitük és a tény, hogy Maria Luisa a feljebbvalójuk volt, megakadályozta azt, hogy nemet mondjanak.
Annak, hogy Maria Luisa „kiválasztott”, több jele is volt. Amellett, hogy ő maga mondta el ezt, Szűz Mária „leveleket is írt” neki, amelyek titokzatos módon mindig egy zárható fadobozban jelentek meg. A doboznak elvileg egy kulcsa volt, amelyet Peters atya tartott magánál, gyakorlatilag azonban kettő: a másikat Maria Luisa tartotta magánál, aki maga készítette vagy íratta meg mással a leveleket, mondván, azokat Szűz Mária diktálja, rajta keresztül.
Maria Luisa az égiektől több ajándékot is kapott, főleg értékes gyűrűket – annak ellenére, hogy a ferences rendi apácák életmódjától nagyon távol áll hivalkodó ékszerek viselése. Az inkvizíció vizsgálata során persze kiderült, hogy ez is színtiszta csalás volt: Maria Luisa a zárda ügyeit intéző jogászt kérte meg az ékszerek elkészíttetésére mondvacsinált indokkal, a pénzt pedig a kincstárból nyúlta le.
Nem én voltam, hanem a Sátán
A szexuális erőszak és sikkasztás mellett további bűnök is terhelték Maria Luisa tisztának hitt lelkét: három ember halála.
- Egy Maria Agostina nevű fiatal apácáról az kezdett el terjedni 1858 októberében, hogy látomásai vannak. Agostina korábban bevallotta Luisának, hogy viszonya volt egykori gyóntatópapjával, Luisa pedig nem csak kifecsegte ezt a titkot, de folyamatosan napirenden tartotta. Agostina nem bírta a folyamatos nyomást és megbetegedett, majd furcsa körülmények között meghalt.
- Maria Felice halálát a csodalevelek egyikében jövendölte meg Maria Luisa, majd rávette arra, hogy napokon keresztül súlyos fájdalmat szimuláljon. Maria Luisa tudta, hogy az orvosok akkoriban rendszeresen eret vágtak a betegeken gyógyítás céljából – Maria Felice végül a vérveszteségbe halt bele.
- Maria Constanza 1854-ben ellenezte Maria Luisa megválasztását a novíciák felügyelőjévé, és ezért 1858 januárban az életével fizetett. Akkor ugyanis megbetegedett, de Maria Luisa nem engedte, hogy orvost hívjanak hozzá, így végül tüdőgyulladás miatt meghalt.
Bár a többi apáca rendkívül naiv volt, azért egy idő után ők is felfigyeltek Maria Luisa különös viselkedésére. Ő ilyenkor mindig azt adta magyarázatként, hogy nem ő cselekedett, hanem
Ezt a magyarázatot eleinte az inkvizíció előtt is fenntartotta.
Nagyratörő politikai tervek
Azért Maria Luisa bármennyire karizmatikus és talpraesett személyiség is volt, akinek a lába előtt hevert Maria Veronica zárdafőnöknő, a zárda két gyóntatópapja és a többi apáca, nem egy magányos pszichopata farkas volt. A háttérben sokkal nagyobb erők mozogtak: színtiszta vatikáni politika. Itt kell elővennünk Peters atyát, akiről Maria Luisa megtudta, hogy korábban viszonyt folytatott egy Alessandra nevű nővel. Zsarolással és az égből küldött levelek segítségével, amelyeknek Peters rendületlenül hitt, a nő rá tudta venni a papot arra, hogy meglátogassa ő a hálófülkéjében és spirituális célzattal megcsókolja és megölelje őt. Később az inkvizíció előtt, Peters próbálta úgy beállítani ezeket a légyottokat Maria Luisával, hogy pusztán vallási oka volt és nem érzett szexuális izgalmat – ellentétben az Alessandrával való viszony alatt -, a bíborosokat azonban nem tudta erről meggyőzni.
A vizsgálat az is kiderült a jezsuita Petersről, hogy
Peters/Kleutgen a levelek valós eredetének kivételével tudta, mi zajlik a zárdában, Katharina halála pedig neki is jól jött volna, ugyanis az Americanónak nevezett férfi az ő ismerőse volt.
Kleutgen a papok azon csoportjához tartozott, akik az egyház szigorú központosítását akarták elérni, létrehozva egyfajta abszolút monarchiát a pápa vezetésével. Ezt az irányzatot követte Reisach bíboros is, aki nem véletlenül helyezte Katharinát a Sant’Ambrogióba. A hercegnő nagylelkű hozományát ugyanis arra akarták felhasználni, hogy létrehozzanak egy új kolostort, Maria Luisa vezetésével, ahol tovább élhet a betiltott Firrao-kultusz.
Ő, amikor már nem tudta elkerülni az inkvizíciós vizsgálat elindítását, gondoskodott róla, hogy az emberei, Patrizi és Reisach, ott legyenek a tűzközelben. Hohenlohe és Katharina új gyóntatópapja, egy bencés szerzetes, a jóval liberálisabb elveket követő teológiai irányzat képviselői voltak, nem mellesleg a jezsuiták esküdt ellenségei, így nem csoda, hogy beleálltak abba, hogy felvegyék a harcot a Sant’Ambrogio mögött álló hálózattal – nem sok sikerrel.
Éva lánya
Tudván, hogy Kleutgen és Reisach milyen kapcsolatokkal rendelkezett, nem csoda, hogy hiába talált négy embert is bűnösnek az inkvizíció a gyilkosság, bűnös testi kapcsolatok és hamis bálványimádás vádjában, a legtöbbjük nagyon könnyen megúszta a dolgot. Az sem véletlen, hogy egy olyan férfiközpontú világban, mint a katolikus egyház, egy nő lett végül mindennek az oka – az eredendő bűnt is Évának köszönhetjük, ugye.
A legrosszabbul Maria Luisa járt, akit 18 év elzárásra ítélték, de nem világi börtönben, hanem az egyház egyik saját intézményében. Fontos megjegyezni, hogy ha az egyházon kívül ítélték volna el, halálbüntetést is kaphatott volna.
A szerény körülmények közé született Maria Luisa, akit a zárdába kerülésekor, 13 évesen, az akkori novíciákat felügyelő apáca rendszeresen orális szexre kényszerített, nem töltötte ki büntetését, de miután több börtönt és elmegyógyintézetet is megjárt, majd az új olasz állam megalakulásakor amnesztiával szabadult, fizikailag és mentálisan sérülten, ismeretlen helyen és időpontban halt meg.
Ezzel szemben Kleutgen a büntetését egy festői környezetben elhelyezkedő szanatóriumban töltötte, a Rómától délkeletre fekvő Galloróban, akinek nem csak arra volt ideje, hogy a katolikus újság ott pihenő munkatársaival csevegjen, hanem hogy a teológiai értekezésein is dolgozzon. Elismert tudósként és teológusként halt meg 1883-ban.
Katharina többet nem próbálkozott zárdába vonulással, de az egyháztól nem szakadt el: a németországi Beuronban bencés apátságot alapított. 1893-ban, 76 évesen hunyt el.
Kiemelt kép: Giovanni Lorenzo Bernini: Szent Teréz extázisa; AFP/Filippo Monteforte
