Dugovics Titusz egy kitalált személy

A hőstettet régi idők krónikásai közül Mátyás király történetírója, Antonio Bonfini köti Nándorfehérvár 1456-os ostromához:

Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé, a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe. Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát.

Ma úgy véljük mindez az ostrom utolsó előtti napján, 1456. július 21-én történt. Ám ami feltűnő: a mester nem említi a hős vitéz nevét. Nem tudjuk ki volt. A témában megjelent legfrissebb publikációk is egyértelműen kijelentik: Dugovics Titusz kitalált személy.

A szepességi szász származású Johann Karl Unger a XVIII-XIX. század fordulóján Körmendi Jánosként említi, de ezt valószínűleg ő maga találhatta ki. Nyilvánvalóan méltatlannak vélte, hogy névtelen hősként emlékezzünk meg róla.

A Dugovics Titusz név feltehetően Dugovics Imre néhai szombathelyi földbirtokos huncutsága révén terjedt el e köztudatban a XIX. század első felében.

Magyar mód el holt

Dugovics úr a vármegye esküdtje volt, 1815-ben épp perben állt, nemességét és az ebből eredő előjogait, adómentességét kellett bizonyítania. Meg is tette két dokumentummal, amelyekről jóval később derült ki: hamisítványok.

Dugovics 1815-ben találkozott Döbrentei Gábor akadémikussal (a történelem szó megalkotójával), neki is megmutatta a két iratot.

Mátyás király egy 1459-ben kelt adománylevelét, amelyben Dugovics Titusz fiának, Bertalannak adományozta a Pozsony megyei Tejfalut és Bercsényi Miklós egy levelét, amelyben bizonyos Dugovics Györgyöt említve utal a nándorfehérvári hőstettre:

… kinek Tit Eleje Belgrádi toronnál Magyar mód el holt.

Döbrenteit meggyőzte, 1824-ben terjedelmes szakcikket közölt “Dugovics Titus, ki magát, csak hogy Nemzete győzzön, halálra szánta” címmel. A nemzeti romantika felkapta a történetet, Titusz neve pedig azóta elválaszthatatlan tőle.

Jajcánál is ugyanez történt

Ha tovább megyünk, még azt is meg kell kérdőjelezni, hogy valóban Nándorfehérvár ostrománál történt-e, amikor a magyar vitéz mélybe vetette magát a zászlót kitűzni igyekvő törökkel. Ismét Bonfini mesteré a szó, aki itt egy későbbi eseményt, Jajca várának ostromát írja le:

Megemlékeznek egy magyar ragyogó hőstettéről, aki észrevette, hogy egy török ki akarja tűzni a császári jelvényt az egyik toronyra, mire a magasból a támadóval együtt levetette magát a mélybe, hogy továbbra is Corvinus zászlaját lássa mindenki.

Nem Dugovics Titusz tehát, és fentiek alapján az sem biztos, hogy Nándorfehérvárnál történt. Hazaszeretetről pedig azért nehéz beszélni, mert a kor embere nem ismerte a nemzet, a haza fogalmát.

Ha akkoriban valakit megkérdünk, helyezze el magát a világban, először biztos csak furcsán néz. Aztán elmondta volna, melyik király milyen vallású alattvalója, megemlítve lakhelyét és esetleg anyanyelvét. Ha az illető jobbágy, földesura és a birtok megnevezését sem hagyta volna ki.

Dugovics Titusz az európai hős

Miért igaz és helytálló mégis a cikkünk elején idézett tételmondat? A választ Baltavári Tamás történész, a Történelmi Animációs Egyesület elnöke adta meg a 24.hu-nak.

A török ellen vívott több évszázados harcok egész Európában teljesen természetes módon termelték ki a kereszténység védelmében életüket áldozó hősöket. Biztosak lehetünk benne, hogy nem egy vitéz vetette le magát bástyáról, falakról akár azért is, hogy megakadályozza a zászló kitűzését. Vagy bármely más haditettet meghiúsítson. Az ilyen esetek akkoriban közszájon forogtak, terjedtek, színesedtek, míg valaki papírra nem vetette.

Dugovics Titusz az önfeláldozás tipizált alakja, az európai kultúrkörből származó ősi toposz: sok hasonló eset kristályosodott ki végül a zászlót kitűzni akaró törökkel magát a mélybe vető hősben.

Nevezzük őt bárhogy, az biztos: alakja és tette Európa-szerte ismert.

Amíg a zászló lobog…

A bástya és a zászló is tipikus, amit akkor értünk meg, ha beleképzeljük magunkat egy várostromba. A nagy török roham idején a falak jó részét már földig rombolták, mindenütt tűz lángol, füst, por, tölti meg a levegőt. Több tízezer torok üvöltése, sebesültek jajszava, fegyvercsörgés, puskák és ágyúk hangja.

A harcosok egymástól elszigetelt kisebb csoportokban védik a még védhetőt, a kommunikáció gyakorlatilag lehetetlen.

Ebben a helyzetben csak az ad erőt és bátorságot, ha oldalra nézek és látom: még ők is tartják magukat, a szomszéd bástyán is még magyar királyi zászló leng.

Vagy megfordítva: elestek ők is, a töröké a torony, a hátamba kerülhetnek, elveszünk mind egy szálig – hír futótűzként terjed, az egész védelem összeomolhat egy ilyen esettől. Ugyanez a másik oldalon, a támadók részéről is igaz.

A zászló kitűzésének tehát hatalmas morális és gyakorlati jelentősége volt, nem csoda, ha a Dugovics Tituszban testet öltött hősök saját életük tudatos feláldozásával is hajlandók voltak megakadályozni

– emeli ki Baltavári Tamás.

Védték a családot, egzisztenciát, a hitet és “hazát”

Mi hajtotta őket, miből merítettek erőt? Jó kérdés. Nemzeti eszméről ekkoriban nem beszélhetünk, de keresztény, sőt keresztes tudatról annál is inkább. A történész szerint mégsem ez volt a fő motiváció, a kor vitézét számos tényező kényszerítette vad és elkeseredett harcra. Fontossági sorrendben:

1. A család, a gyerekek védelme. Rendre megfigyelhető, hogy a környék civil lakossága a várban keresett menedéket, a védők asszonyai, gyermekei, ingóságai mind az ostromlott erődben voltak.
2. A birtok, a szűkebb pátria, mondjuk úgy az “élettér”, az egzisztencia védelme. Amennyiben a vár elesik, török kézre kerül az egyén lakóháza, kisebb-nagyobb birtoka, nincstelenként találja magát.
3. A kereszténység védelme. Ne feledjük, a vallásosság mélyen áthatotta az emberek lelkét, a török ellen akár védekező akár támadó pozícióban keresztesháborút vívtak. Épp olyat, mint a korai lovagok a Szentföldön, ugyanazok előnyök illették meg az egyház részéről mondjuk Nándorfehérvár védőit, mint például Oroszlánszívű Richárd katonáit – hősi halált halva például azonnal a mennybe jutottak.
4. A “haza” védelme. Bár kétszer is leírtuk, hogy mai értelemben ilyen nem létezett, de mégis megvolt az összetartozás érzése azokkal, akik ugyanazon király, állam fennhatósága alatt éltek. Van egy kifejezés, ami a XVIII. századig, a nemzeti eszme megjelenéséig közösségbe foglalta a Magyar Királyság tucatnyi népességét: hungarustudat.

Összegezzük hát:

• Dugovics Titusz nem létezett.
• Sok ilyen hőstett történt, de nem biztos, hogy épp Nándorfehérvár 1456-os ostrománál is.
• A hazaszeretet fogalmát nem használhatjuk ebben a korban.

A Dugovics Tituszok mégis európai és nemzeti hősök, akikre mi magyarok a világraszóló nándorfehérvári diadal kapcsán emlékezünk meg. Nagyon is helyes a cikk elején leírt mondat.