A hőstettet régi idők krónikásai közül Mátyás király történetírója, Antonio Bonfini köti Nándorfehérvár 1456-os ostromához:
Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé, a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe. Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát.
Ma úgy véljük mindez az ostrom utolsó előtti napján, 1456. július 21-én történt. Ám ami feltűnő: a mester nem említi a hős vitéz nevét. Nem tudjuk ki volt. A témában megjelent legfrissebb publikációk is egyértelműen kijelentik: Dugovics Titusz kitalált személy.
A szepességi szász származású Johann Karl Unger a XVIII-XIX. század fordulóján Körmendi Jánosként említi, de ezt valószínűleg ő maga találhatta ki. Nyilvánvalóan méltatlannak vélte, hogy névtelen hősként emlékezzünk meg róla.
Magyar mód el holt
Dugovics úr a vármegye esküdtje volt, 1815-ben épp perben állt, nemességét és az ebből eredő előjogait, adómentességét kellett bizonyítania. Meg is tette két dokumentummal, amelyekről jóval később derült ki: hamisítványok.
Dugovics 1815-ben találkozott Döbrentei Gábor akadémikussal (a történelem szó megalkotójával), neki is megmutatta a két iratot.
Mátyás király egy 1459-ben kelt adománylevelét, amelyben Dugovics Titusz fiának, Bertalannak adományozta a Pozsony megyei Tejfalut és Bercsényi Miklós egy levelét, amelyben bizonyos Dugovics Györgyöt említve utal a nándorfehérvári hőstettre:
… kinek Tit Eleje Belgrádi toronnál Magyar mód el holt.
Döbrenteit meggyőzte, 1824-ben terjedelmes szakcikket közölt “Dugovics Titus, ki magát, csak hogy Nemzete győzzön, halálra szánta” címmel. A nemzeti romantika felkapta a történetet, Titusz neve pedig azóta elválaszthatatlan tőle.
Jajcánál is ugyanez történt
Ha tovább megyünk, még azt is meg kell kérdőjelezni, hogy valóban Nándorfehérvár ostrománál történt-e, amikor a magyar vitéz mélybe vetette magát a zászlót kitűzni igyekvő törökkel. Ismét Bonfini mesteré a szó, aki itt egy későbbi eseményt, Jajca várának ostromát írja le:
Megemlékeznek egy magyar ragyogó hőstettéről, aki észrevette, hogy egy török ki akarja tűzni a császári jelvényt az egyik toronyra, mire a magasból a támadóval együtt levetette magát a mélybe, hogy továbbra is Corvinus zászlaját lássa mindenki.
Nem Dugovics Titusz tehát, és fentiek alapján az sem biztos, hogy Nándorfehérvárnál történt. Hazaszeretetről pedig azért nehéz beszélni, mert a kor embere nem ismerte a nemzet, a haza fogalmát.
Ha akkoriban valakit megkérdünk, helyezze el magát a világban, először biztos csak furcsán néz. Aztán elmondta volna, melyik király milyen vallású alattvalója, megemlítve lakhelyét és esetleg anyanyelvét. Ha az illető jobbágy, földesura és a birtok megnevezését sem hagyta volna ki.
Dugovics Titusz az európai hős
Miért igaz és helytálló mégis a cikkünk elején idézett tételmondat? A választ Baltavári Tamás történész, a Történelmi Animációs Egyesület elnöke adta meg a 24.hu-nak.
A török ellen vívott több évszázados harcok egész Európában teljesen természetes módon termelték ki a kereszténység védelmében életüket áldozó hősöket. Biztosak lehetünk benne, hogy nem egy vitéz vetette le magát bástyáról, falakról akár azért is, hogy megakadályozza a zászló kitűzését. Vagy bármely más haditettet meghiúsítson. Az ilyen esetek akkoriban közszájon forogtak, terjedtek, színesedtek, míg valaki papírra nem vetette.
sok hasonló eset kristályosodott ki végül a zászlót kitűzni akaró törökkel magát a mélybe vető hősben.
Nevezzük őt bárhogy, az biztos: alakja és tette Európa-szerte ismert.
Amíg a zászló lobog…
A bástya és a zászló is tipikus, amit akkor értünk meg, ha beleképzeljük magunkat egy várostromba. A nagy török roham idején a falak jó részét már földig rombolták, mindenütt tűz lángol, füst, por, tölti meg a levegőt. Több tízezer torok üvöltése, sebesültek jajszava, fegyvercsörgés, puskák és ágyúk hangja.
A harcosok egymástól elszigetelt kisebb csoportokban védik a még védhetőt, a kommunikáció gyakorlatilag lehetetlen.
Vagy megfordítva: elestek ők is, a töröké a torony, a hátamba kerülhetnek, elveszünk mind egy szálig – hír futótűzként terjed, az egész védelem összeomolhat egy ilyen esettől. Ugyanez a másik oldalon, a támadók részéről is igaz.
A zászló kitűzésének tehát hatalmas morális és gyakorlati jelentősége volt, nem csoda, ha a Dugovics Tituszban testet öltött hősök saját életük tudatos feláldozásával is hajlandók voltak megakadályozni
– emeli ki Baltavári Tamás.
Védték a családot, egzisztenciát, a hitet és “hazát”
Mi hajtotta őket, miből merítettek erőt? Jó kérdés. Nemzeti eszméről ekkoriban nem beszélhetünk, de keresztény, sőt keresztes tudatról annál is inkább. A történész szerint mégsem ez volt a fő motiváció, a kor vitézét számos tényező kényszerítette vad és elkeseredett harcra. Fontossági sorrendben:
- A család, a gyerekek védelme. Rendre megfigyelhető, hogy a környék civil lakossága a várban keresett menedéket, a védők asszonyai, gyermekei, ingóságai mind az ostromlott erődben voltak.
- A birtok, a szűkebb pátria, mondjuk úgy az “élettér”, az egzisztencia védelme. Amennyiben a vár elesik, török kézre kerül az egyén lakóháza, kisebb-nagyobb birtoka, nincstelenként találja magát.
- A kereszténység védelme. Ne feledjük, a vallásosság mélyen áthatotta az emberek lelkét, a török ellen akár védekező akár támadó pozícióban keresztesháborút vívtak. Épp olyat, mint a korai lovagok a Szentföldön, ugyanazok előnyök illették meg az egyház részéről mondjuk Nándorfehérvár védőit, mint például Oroszlánszívű Richárd katonáit – hősi halált halva például azonnal a mennybe jutottak.
- A “haza” védelme. Bár kétszer is leírtuk, hogy mai értelemben ilyen nem létezett, de mégis megvolt az összetartozás érzése azokkal, akik ugyanazon király, állam fennhatósága alatt éltek. Van egy kifejezés, ami a XVIII. századig, a nemzeti eszme megjelenéséig közösségbe foglalta a Magyar Királyság tucatnyi népességét: hungarustudat.
Összegezzük hát:
- Dugovics Titusz nem létezett.
- Sok ilyen hőstett történt, de nem biztos, hogy épp Nándorfehérvár 1456-os ostrománál is.
- A hazaszeretet fogalmát nem használhatjuk ebben a korban.
A Dugovics Tituszok mégis európai és nemzeti hősök, akikre mi magyarok a világraszóló nándorfehérvári diadal kapcsán emlékezünk meg. Nagyon is helyes a cikk elején leírt mondat.
