A zsidó lakosok a XX. század első évtizede után kezdtek nagyobb számban visszatelepülni egykori hazájuk földjére, az akkor már szinte kizárólag arabok lakta Palesztinába. Nagy Britannia először 1917-ben fejezte ki – még nem hivatalos formában – támogatását egy zsidó nemzeti haza létrehozásáról az egykori Izrael állam területén.
Több hullámban érkeztek, előre meghatározott letelepedési utasítások alapján foglaltak el jobbára lakatlan területeket. Az arab lakosság egyre gyakrabban intézett fegyveres támadásokat a betelepülők ellen, az arab országok a diplomácia eszközeivel tiltakoztak, míg a britek végül – Palesztina brit fennhatóság alatt álló terület volt – korlátozták a bevándorlást.
Állandó harcok
A II. világháború után a holokausztot túlélt európai zsidóság tömegei érkeztek Palesztinába, a britek kivonultak a területről, 1948. május 14-én kikiáltották a független Izrael állam létrejöttét. A szomszédos arab államok azonnal támadásba lendültek, a harcokat követő tűzszünet eredményeként létrejött egy ideiglenes határ.
Itt most felesleges hosszan részletezni, de a lényeg, hogy a fegyverek nem hallgattak el. Belülről az arab fegyveresek intéztek támadásokat, kívülről a környező államok igyekeztek Izraelt a “tengerbe szorítani”. A zsidó állam vállalta a harcot területe egységesítése, kiterjesztése érdekében.
Hat nap alatt legyőztek négy országot
A nagy összecsapás ideje 1967. tavaszán jött el. Egyiptom tengeri blokád alá vette Izrael tengeri kijáratát, a zsidó állam határain minden oldalról szír, jordán, egyiptomi és iraki csapatok sorakoztak fel. Mintegy 500 ezer katona, 1000 harci repülő és 2500 tank állt szemben a nagyjából 250 ezer főből, 300 repülőből és 800 harckocsiból álló izraeli haderővel.
Június 5-én kezdetét vette a hatnapos háború, Izrael az első napon elpusztította az arab államok légierejének háromnegyedét, sok gépet még a kifutópályán semmisítettek meg. Ez a ma már tankönyvekben szereplő megelőző csapás eldöntötte a háború kimenetelét.
A légi fölény birtokában, illetve a gyorsaságnak és elszántságnak köszönhetően a zsidó katonák a szárazföldön is meghátrálásra kényszerítették, az arab államok egymás után írták alá a fegyverszünetet, június 10-én Izrael megnyerte a háborút.
Jeruzsálem egyesítése
A harcok fénypontja június 7. volt, ez a nap azóta hivatalosan Jeruzsálem napja, Jeruzsálem újraegyesítésének ünnepe.
Móse Daján tábornok vezetésével izraeli csapatok már előző nap körülzárták Kelet-Jeruzsálemet, majd mikor értesült róla, hogy az ENSZ fegyverszünetre készül kötelezni a feleket, felsőbb jóváhagyás nélkül, azonnal elrendelte a támadást.
A katonák könnyezve álltak a siratófal előtt, még azok is imádkoztak, akik eddig mit sem törődtek a vallással. A háború után, azaz június 10-én az izraeli polgároknak is megadták az engedélyt, hogy saját szemükkel láthassák a szent helyet, a zsidóság úgy érezte, a Izrael állam szívdobogása helyreállt.
A Siratófal
Miért volt akkora szó, hogy a Siratófal újra Izraeli fennhatóság alatt állt? Mert ez a zsidóság legszentebb helye.
A Templom-hegy támfalának egy szakaszáról van szó, amit Nagy Heródes építtetett Kr.e. 20-ban a Templomot övező fal kibővítésekor. Ma egy mindössze 57 méteres szakasza látható, e mellett imádkoznak az emberek.
Szent hellyé pedig azért vált, mert közel esik a Templom-hegyi Szentélyek Szentélyéhez, a zsidó vallás legszentebb helyéhez. A templomhegy ugyanis palesztin fennhatóság alatt áll, és bár a hatóságok nem tiltják zsidók belépését, de a nem muszlim vallásos megnyilvánulásokat igen.
