A gyanú már a XVIII. század végén, az Uránusz felfedezésével megszületett: a bolygó pályájának szabálytalanságai egy másik égitestre utaltak. Az 1840-es évek közepén a csillagászok megismerték a Neptunuszt, de még ez sem magyarázta teljes mértékben az Uránusz anomáliáit.
A holtak ura és Walt Disney kutyája
Az áttörésre 1930. február 18-áig kellett várni, ekkor jelentette be Clyde W. Tombaugh, az arizonai Lowell Obszervatórium fiatal munkatársa, hogy megtalálta a naprendszer kilencedik bolygóját. Az X bolygó létezik – a hír világszenzációt eredményezett, a következő égető kérdés az volt, hogyan nevezzék el a planétát.
Az arizonai tudósok valamelyik ókori istent javasolták, illetve a Lowell család egyik tagjának neve között morfondíroztak, mígnem egy 11 éves oxfordi leányzó, Venetia Burney döntötte el a vitát. Épp akkoriban olvasott a római Plutóról, az alvilág istenéről, a holtak uráról – mivel pedig az új bolygó klímáját is igen zordnak, fagyosnak feltételezték, elfogadták a javaslatot. Így kapta nevét a Plútó.
Később az is kiderült, hogy a Plútót már 1909-ben sikerült lefényképezni az égbolton, de az akkori képminőség miatt nem lehetett ez alapján azonosítani.
Farkasszemet néz óriási holdjával
Minél többet tudunk meg róla, annál érdekesebb ez az égitest, pontosabban 2006 óta kisbolygó. Tényleg “aprócska”, bár nyilván viszonyítás kérdése: átmérője mindössze 2250 kilométer, kisebb, mint Holdunké. Felszínének területe nem éri el Oroszországét, tömege pedig a Földének 0,002-szerese.
Napközelben 4,43 kilométerre közelíti meg központi csillagunkat, naptávolban 7,37 kilométerre tartózkodik tőle. Ha a Plútón állva felnéznénk az égre, a Nap nem lenne sokkal nagyobb a környező csillagoknál, fénye pedig ezerszer gyengébb, mint a Földön – körülbelül 300 “földi teliholdéval” vetekedne. Mégsem ez a látvány lenne meghatározó, hanem a Plútó legnagyobb holdja, a Charon.
Halvány fénnyel dereng a szomszédban, átmérője fele kis gazdájáénak, vagyis kettős égitestként is gondolhatunk rájuk. Hatszor nagyobbnak látszik a Plútóról, mint a Földről a Hold. Állandóan farkasszemet néznek egymással, egymás egén soha nem változik a helyzetük.
A Charon északi sarkján hatalmas vörös folt látható, csillagászok szerint a Plútó festette ilyenre: a felszínét borító gázt a napszél sodorja a hold felszínére, ami az északi sark környékén a felszínre fagy, majd a Nap ultraibolya sugárzása óriásmokelulává, úgynevezett tholinná alakítja. Emellett a törpebolygónak még négy, a Charonnál sokkal kisebb állandó kísérője is van.
Rengeteg jégkását, akár életet is rejthet
A Plútón hat földi napig tart egy nap, vagyis ennyi idő alatt fordul egyet a saját tengere körül, a Nap körüli egyetlen fordulója pedig útja pedig egy év pedig 248 földi évig tart. Télen és nyáron az egyik féltekén 60 évig nem nyugszik le a nap, míg a másikon nem kel fel.
A Szputnyik-síkságot világos színe és formája miatt a Plútó szívének is nevezik. Itt jöhetett létre egy becsapódás következtében a 1300 kilométer hosszú, 900 kilométer széles medence, ahol 150-200 kilométer mélyen rejtőzhet a 100 kilométer mélységű óceán. Ami inkább egy jégkására, latyakra hasonlíthat, de akár élet is lehet benne.
A csillagászok 2006. augusztus 24-én fokozták le a Plútót: a Nemzetközi Csillagászati Unió új bolygómeghatározást alkotott, amibe a “legkisebb bolygó” már nem fért bele. E szerint ugyanis egy bolygó képes pályáját “tisztára söpörni”, azaz gravitációja az útjába kerülő égitesteket holdként magával ragadja, vagy befolyásolja azok mozgását. A Plútó azóta tehát kisbolygónak számít, nem túl előkelő neve pedig: 134340 Pluto.
(Kiemelt kép: a Plútó felszíne egy fantáziarajzon, balra a Charon, jobbra fent a Nap. Forrás: ESO)
