Mentális zavarok persze léteztek a világtörténelem során mindig, sőt az állatvilágban is előfordulnak, tehát nem épp egy újkeletű dologról van szó. Viszont most jön a közhely, miszerint modern, felgyorsult világunkban (bocsánat, le kellett írnom), amikor hét és félmilliárd ember nyüzsög egymás hegyén-hátán, egyre többünkről derül ki, hogy valami “nem stimmel”. Ráadásul az egészségügy és a technológia fejlődése miatt folyamatosan derülnek ki az agy téves működésének különféle válfajai, szóval a pszichiátria gyakorlatilag napról napra egyre fontosabb területté válik.
Viszont egy frissen megjelent értekezés is rámutat, hogy a mentális zavarok kezelését érintő egyik legnagyobb akadály épp a pszichiátria neve. Persze nem maga a szó, hiszen ez csak egy tucat betűből álló hangcsoport, ennyi erővel lehetne zblorgblöbzi is, ugyanannyi betű, tessék, lehet utálni. De nem erről van szó, hanem azokról a tépképzetekről, amik a pszichiátria fogalmához az évtizedek alatt hozzánőttek, és rossz képet festenek a területről.
Nem őrület, hanem zavar, nem stigma, hanem állapot
A publikációt jegyző szakember azzal példálózik, hogy ő már nem is használja mások előtt a pszichiáter szót, ekkor ugyanis valahogy elnémul és kínossá válik a társalgás, a tekintetek pedig azt sugallják: te őrültekkel foglalkozol. Inkább úgy fogalmaz: “mentális zavarokkal foglalkozó orvos vagyok” – és ezzel máris közelebb jár az igazsághoz.
Nathaniel P. Morris szerint a pszichiátriát még mindig sokan tartják áltudománynak, vagy legalábbis olyan tudományágnak, amely nem tények, inkább érzések és vélemények alapján igyekszik gyógyítani. Elég csak a pszichiátriával kapcsolatos viccekre gondolni, máris látható, hogyan gondolkodik a szakmáról a közvélemény (közdve azzal, hogy folyamatosna összekeveri a pszichológust és a pszichiátert).
Páciens: Már élni sincs kedvem, annyira nincs önbizalmam.
Orvos: Semmi gond, ez gyakori eset a magához hasonló született veszteseknél.
Ráadásul a cikket egyáltalán nem a szakmai sértettség szülte. Ha ugyanis a pszichiátriával kapcsolatban ilyen idegenkedés és tévképzetek sora tapasztalható, az a segítségre szorulók esélyeit is csökkenti. Ha valaki azt tapasztalja, hogy valamilyen mentális problémája lehet, sokkal nehezebben fordul szakemberhez, mert az azt jelenti, hogy ő már menthetetlen őrült, mert ugyebár csak azok járnak pszichiáterhez. Meg hát a szomszéd Erzsi néni is megmondta, hogy az összes pszichiáter ugyanolyan bolond, mint a betegei.
Hogyan különböztethetjük meg a pszichiátert a betegétől?
Egyszerű: aki felé az asztalfiókok állnak, az a pszichiáter.
Morris szerint a szakterület átnevezése egyfajta újracsomagolás lenne, amely elfeledteti azokat a rossz híreszteléseket, tévképzeteket, stigmákat, amelyek a segítséget kérőket eltántorítják attól, hogy valóban szakemberhez forduljanak. Az elméletre már léteznek jó gyakorlati példák is: Japánban például 2002-től a skizofrénia hivatalos helyi elnevezése a “hasadt tudat betegség” helyett “integrációs zavar”, és az azóta elvégzett kutatások szerint ez mind a betegekben, mind pedig a társadalom egészében hatékonyan tompította a skizofréniához kapcsolódó előítéleteket.
Brit kutatók is elvégeztek egy felmérést a témában, ezek szerint az emberek sokkal nyitottabban viszonyulnak azokhoz, akikről megtudják, hogy bipoláris zavaruk van, mintha azt mondanák, hogy mániás depressziósok – pedig a kettő elvileg ugyanaz más néven.
Ahogy Morris megfogalmazza, a pszichiátria szó eredete a görög mitológiai alak, Pszükhé (Psyche), aki halála után a lélek istennőjévé vált. Pedig a pszichiátria nem a lelket gyógyítja, tehát szó sincs arról, hogy “romlott lelkű” emberek lennének azok, akik ilyen segítségre szorulnak. Ez a szakterület az agy zavaraival foglalkozik, ami mást és máshogy jelent. Ideje lenne tehát átnevezni azért, hogy az emberek – páciensek és kívülállók egyáltalán – annak lássák, ami valójában.
