A hazudó kövek
Johann Beringer, a Würzburgi Egyetem természettudományi tanszékének vezetője 1725-ben alig néhány hónap alatt több, mint kétezer fura követ kapott három helyi fiútól, melyeken héber betűk, háromdimenziós gyík- és madárlenyomatok, pókhálójukban ücsörgő pókok és élethű állatok látszottak. Beringer úgy gondolta, hogy a leletek az özönvíz idejéből származnak, sőt, erről még egy egész könyvet is írt. Annak megjelenése után a fiúk újabb követ hoztak, rajta Beringer nevével, így kiderült, hogy a hazudós köveket a professzor két kollégája helyezte el egy közeli hegyen.
Az örökmozgó
Charles Redheffer 1813-ban mutatta be örökmozgóját, amely a feltaláló állítása szerint megállás nélkül, azonos ütemben mozgott, így bármilyen gép emberi energia kifejtése nélkül való meghajtására is tökéletessé válik. A működő gép körül sétálgató mérnökök egyike azonban hirtelen némi megingást vélt felfedezni a mozgásban, fogadást kötött tehát Redhefferrel, hogy kideríti, hogyan működik valójában a megvalósíthatatlannak tűnő gép.
Nemsokára meg is lett a válasz: a fogaskerekeket a gép alatt húzódó pincéből egy idős, kenyércsücsköt rágcsáló férfi hajtotta.
A szkeptikus mérnököt egyébként Robert Fultonnak hívták. Igen, néhány évvel korábban ő találta fel az első használható lapátkerekes gőzhajót (1807), sőt, az első hadigőzöst is (1812).
Denevéremberek a Holdon
1835. augusztusának végén a New York Sun az újságírás addigi lepazarabb történetét osztotta meg hasábjain, hat részletben: a kor egyik legnagyobb csillagásza, Sir John Herschel egy állítólagos bejelentésére hivatkozva hírt adtak a Hold óceánjairól, fáiról, farok nélküli hódjairól, unikornisairól, sőt, lakóiról a denevérszárnyas emberalakoknak tűnő Vesperitilio-homókról és azok pompás városairól is.
Hamar kiderült persze, hogy Herschelnek semmi köze az egészhez, de a történetet ettől függetlenül számtalanszor újraközölték az amerikai és európai médiában, sőt, számtalan alkalommal önálló füzetként is megjelentették.
A történet részleteit egy korábbi cikkünkből ismerheti meg, melyet ide kattintva érhet el.
A piltdown-i ember
Az amatőr fosszíliavadászként elhíresült ügyvéd, Charles Dawson egy kavicsbányában talált rá az ember fejlődéséről alkotott elméleteknek teljesen ellentmondó, két kopott zápfoggal rendelkező, majomszerű állkapocscsontra, az emberi koponyadarabokra, kőeszközökre, valamint állati maradványokra. A tudományos világ felhördült, és a félmillió évesre becsült piltdown-i embert egyre többen az emberszabásúak és emberek közti hiányzó láncszemként emlegették.
Az ötvenes években egy tudóscsoport újra megvizsgálta a csontokat, és megállapították, hogy a koponyadarabok legfeljebb ötvenezer évesek, az állkapocscsontot pedig jó eséllyel egy néhány évtizeddel korábban elhunyt orángután adta, de a maradványokat egy vegyszerrel a koponyához öregítették. Rövidesen kiderült az is, hogy a csontokat maga Dawson ásta el.
