A Pestről Budára való átkelést évszázadokig alkalmi hajóhidak, csónakok, ladikok, télen pedig a folyó jege biztosította. A közlekedés nem volt állandó, a jégzajlás például hermetikusan elzárta egymástól a két várost. Pedig a rómaiak már építettek állandó kőhidat a folyó eme szakaszán, de Luxemburgi Zsigmond és Mátyás király is dédelgetett ilyen terveket.
A megvalósításra mégis 1849 novemberéig kellett várni. Pontosabban az átadásra, mert a Lánchíd alapkövét 1842. augusztus 24-én rakta le József nádor ünnepélyes külsőségek között. Budapest egyik legfőbb ékessége pedig elválaszthatatlan a legnagyobb magyar nevétől.
Hazámnak fontos szolgálat
A gróf akkor kezdett el komolyan foglalkozni egy állandó dunai átkelő létesítésével, amikor 1820. januárjának elején a jégzajlás miatt napokon át nem jutott át Pestre, így nem tudott részt venni édesapja temetésén. Egy év múlva így írt naplójába:
Ma azt mondtam Brudernnak, hogy egyévi jövedelmemet fordítom rá, ha Buda és Pest közt híd épül, s hogy ezért, jóllehet Pesten lakni alkalmasint sohasem fogok, egyetlen krajcár kamatot vagy akár visszafizetést sem fogok követelni. Az a gondolat, hogy hazámnak fontos szolgálatot tettem, majd bőségesen kárpótol.
A közteherviselés mellett elkötelezett gróf már a híd ötletének megfogalmazásakor általános hídvámot akart bevezetni. Ez már önmagában jelentősen hátráltatta ügyét, mert a magyari urak hallani sem akartak legfőbb előjoguk, az adómentesség megsértéséről. Hiába, a hídon 1918-ig mindenkinek le kellett szurkolnia a hídpénzt, így vált az építmény a közteherviselés szimbólumának.
Széchenyi a Dunában
Erős ellenszélben, de 1832-ben mégis megalakult a Hídegylet, majd Sina György báró anyagi hozzájárulásával 1836-ban megalakult a Lánchíd Részvénytársaság. A már említett alapkőlerakás után 1847 júliusára a pillérek, hídfalak, de a vasszerkezet építését a forradalom és szabadságharc hátráltatta. Ekkoriban történt egy baleset is, ami kis híján Széchenyi István életébe került.
Lángh Ignác pesti rendőrkapitány jelentéséből tudjuk, hogy 1848. július 18-án este fél nyolckor a munkások épp az utolsó tartóláncot feszítették ki, az már egy lábnyira meg is közelítette a pillér tetejét. Ám az emelőcsiga lánca elszakadt, és a súlyos tartólánc a két pillér között lévő, emberekkel teli hajóra zuhant. Sokan – köztük Széchenyi is – a vízbe estek, az elszabadult hajók szétszakították a közeli hajóhidat is.
Délután 6. A 12-es számú lánc felfüggesztve. Én Majláth Gyurival. 8 óra előtt elpattan a dob egyik gyűrűje, és lezuhan az egész! Én, Majláth, két kisfiam, Adam Clark csak nagynehezen menekülünk meg. Nyitva látom a: túlvilágot! – Babilon! Pusztulás! Nem Kossuth és társai tesznek tönkre mindent, amit én megpendítettem – hanem magasabb hatalmak, a Nemezis! Szétmorzsolódva érzem magam! Most már világosan látom, hogy el vagyunk veszve, visszasüllyedünk a barbárságba. A híd sohasem fog elkészülni, romként fog itt állni.
– írta az akkor már testileg és szellemileg is igencsak meggyötört Széchenyi a naplójába.
Soha nem sétálhatott át rajta
Augusztus végére a híd elkészült, ám az átadásra még várni kellett. Első “nem hivatalos” utasai is igen különlegesek voltak. 1849. január elsején a Szent Koronát a kormány után menekítő Bódis Sámuel kocsija robogott át rajta, majd a magyar főváros elfoglalására érkező osztrák katonák tízezrei…
Aztán 1849. november 20-án a Lánchidat hivatalosan is átadták. Sem Széchenyit, sem Adam Clarkot nem hívták meg, és egyáltalán senki nem ünnepelt az aradi vértanúk és Batthyány Lajos kivégzése után a megalázott országban. Elsőként Magyarország leggyűlöltebb személye, Julius Haynau haladt át a Lánchídon.
Széchenyi István soha nem ment át a teljesen elkészült, hivatalosan is átadott hídon…
