Magyarország feletti ózonlyukról írt a napokban a sajtó, ami első hallásra ijesztő. Ilyenkor sokkal erősebb az UV-sugárzás, hamarabb leég az ember, és megszaporodhatnak a bőrrákos megbetegedések is. Komoly dolog, ezért megkerestük Tóth Zoltán légkörfizikust, az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársát, hogy mit is kell tudnunk a magyarországi ózonlyukról?

Elsősorban azt, hogy nincs és nem is volt felettünk “lyuk”, a szakemberek “csak” az ózonkoncentráció rekordszintű csökkenését mérték július 21-én. És még most is hiányos.

De mindenképp az elején kell kezdenünk. Az úgynevezett freonok stabil vegyületek, ezért veszélytelennek tűntek, az 1920-as ’30-as években megkezdődött tömeges ipari alkalmazásuk – az átlagember elsősorban a hűtőkben, fagyasztókban és dezodorok hajtógázaként  találkozhatott velük. Csakhogy idővel kiderült, a sztratoszféra speciális körülményei között ezek az elemek már nem is annyira stabilak, a belőlük kilépő klór agresszíven bontja az ózont.

Rést ütöttünk a pajzson

Különböző tényezők hatására pedig az ózonbontás épp a 15-25 kilométeres magasságban a legintenzívebb, ahol az O3 a legnagyobb koncentrációban van jelen. Évtizedek szennyezése után alakultak ki a pólusok, de inkább az Antarktisz fölött az ózonlyukak, amelyeket véletlenül sem úgy kell elképzelni, mint amikor kilyukad egy nadrág.

Az ózonlyuk egy időben és térben is jól elhatárolható terület, ahol a környezethez képest nagyon erős ózoncsökkenés következik be. Az ózon itt sem tűnik el, de mennyisége 40-50, extrém esetben akár 75 százalékkal alacsonyabb, mint a szokásos érték – magyarázza a szakember.

A déli féltekén az ottani kora tavasz során alakul ki egy- másfél hónapra. Nagyon bonyolult és itt nem részletezett légköri folyamatok eredményeként egy stabil örvény jön létre a szratoszférában a 70. és a 75. szélességi kör felett, a sztratoszferikus hőmérséklet -70 és -80 fok körüli értékre süllyed, létrejön egy úgynevezett sztatoszferikus felhő, ahol a freonokból klór szabadul fel, és a szabad klór reakcióba lép az ózonnal, vagyis lebontják.

150 évre megmérgeztük magunkat

Elvileg ugyanez történik az északi féltekén is, ám itt a szárazföldek sarkokhoz való közelsége miatt mások az áramlások, a fent említett stabil örvény nem tud kialakulni, a sztratoszféra hőmérséklete jó 10 Cesius-fokkal melegebb, mint az Antarktisz közelében. Itt is megfigyelhető ózoncsökkenés, de nem olyan nagy, mint délen.

Évtizedekig tartó intenzív magaslégköri ózoncsökkenés után a világ észbe kapott, és az 1986-os montreali jegyzőkönyv aláírásával az országok kötelezték magukat: megszüntetik az ózont lebontó vegyületek gyártását, kereskedelmét és használatát.

A kilencvenes évek közepétől már megkezdődött az ózon visszaépülése, ám az emberiség által a levegőbe juttatott gázok átlagos légköri tartózkodási ideje hosszú, egyeseké 50, másoké 70-80, illetve 100-150 év.

Fluktuáló folyamatról van szó, vagyis az ózoncsökkenés szabálytalanul váltakozva következik be ezernyi természetes tényező, és persze a légkörben még mindig nagy tömegben jelen lévő ózonkárosító vegyületek hatására. Hiába szüntettük be a káros anyagokat, azok sok évtizedig kísértenek még.

Nem lyuk, de veszélyes

Visszatérve az északi, “szokásos kora tavaszi ózonlyukhoz”, ez megfelelő áramlásokkal Kelet-Európa fölött is átvonulhat, mint ahogy az meg is történt 2011 márciusában – ekkor az ózonhiány csaknem elérte a 30 százalékot. Most viszont nyár közepe van, a júliusi ózoncsökkenés oka más, feltételezhetően köze van a klímaváltozáshoz.

A magaslégköri ózon koncentrációja az Egyenlítőtől észak és dél felé haladva nő. Ha hazánk fölé déli áramlat érkezik, az ózonhiányt, más tényezőkkel együttesen hatva pedig durva ózonhiányt okoz.

Ez történt most is, a “mélypont” július 21-én volt, amikor az e napokon érvényes csaknem fél évszázados átlagnál 11-12 százalékkal volt kevesebb a hazánk feletti levegő ózontartalma – mondja Tóth Zoltán.

Ez még nem nevezhető ózonlyuknak, és az avatatlan fül számára százalékban sem hangzik soknak, ám elég ahhoz, hogy a talaj szintjén kimagaslóan erős UV sugárzást mérjünk. Az érzékenyebb bőrű emberek már negyedóra alatt leéghetnek a tűző napon, megnő a bőrrákos megbetegedések kockázata.

A rekord ózonhiányos állapot nem tartott sokáig, a cikk készítésének napján, pénteken az ózontartalom – mindig az elmúlt évek adott naptári napjainak átlagához mérten – négy százalékkal volt alacsonyabb a sokéves átlagnál, tehát 21-e óta az ózontartalom kicsit növekedett.

Minél többször érkezik fölénk déli áramlás – részben a klímaváltozásnak köszönhetően – annál gyakrabban tapasztalhatunk erősebb ózonhiányt. A szakember szerint tudományosan nem zárható ki, hogy idén nyáron még előfordul ilyen extrém ózonhiány, de ennek igen kevés az esélye.

Pajzs a levegőben?

Légnemű anyagról lévén szó, a magaslégköri ózonréteggel kapcsolatban erős képzavarnak tűnik az ózonpajzs megnevezés. Pedig nem az, kilométerekkel a fejünk felett valóban pajzsként védi a földi életet. A Napból érkező UV-sugárzás ugyanis minden élőlényre halálos kivétel nélkül, nem véletlen, hogy az élet az óceánok védelmében alakult ki – ezt már Bartholy Judit egyetemi tanár, az ELTE Meteorológiai Tanszékének vezetője mondja a 24.hu-nak.

Valamikor kétmilliárd évvel ezelőtt a tengerek anaerob élőlényei oxigént kezdtek termelni, ami felhalmozódott a légkörben. Párokba rendeződött oxigénatomok emelkedtek a magasba, amit az UV sugárzás szétbontott, de nem tartósan: az oxigén atomok hármas kötésbe rendeződtek, így jött létre az O3, azaz az ózon.

Ezek a molekulák pedig már elnyelik, illetve visszaverik a káros ultraibolya sugárzás jelentős részé. Ez tette lehetővé, hogy  az élet az óceánokból kiléphetett a szárazföldre.

Az ózon a légkörben közel 70 km-es magasságig megtalálható, de 15-30 kilométeres magasságban a legnagyobb a koncentrációja, itt alkot “pajzsot” felettünk, és az UV sugarak 80-90 százalékát kiszűri.