Az első világháború után Románia jelentős területekkel gyarapodott, köztük a Szovjetuniótól elcsatolt Beszarábiával, amelynek területe nagyjából lefedi a mai Moldovai Köztársaságét. A szovjetunió ebbe persze nem nyugodott bele, idegen megszállás alatt álló szovjet területnek nyilvánította. Az 1939-es Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradéka pedig szovjet érdekszférának ismerte el.
Miután a Vörös Hadsereg hátba támadta Lengyelországot, 1940 nyarán ultimátumot intézett Romániához: vonja ki hadseregét és közigazgatását Beszarábiából. Német nyomásra a románok harc nélkül át is adták a területet, Sztálin hadserege 1940. június 28-án vonult be.
Befűtötték a népet
Ezek után nem csoda, hogy a Harmadik Birodalom Szovjetunió elleni támadásához 1941 júniusában Románia önként és az elsők között csatlakozott. Az országban pedig zsidóellenes pogromok törtek ki. Nem előzmények nélkül, hiszen 1938-39 folyamán a román kormány mintegy 270 ezer zsidótól megvonta az állampolgárságot, a Vasgárda és Antonescu hatalmi harca közben pedig több zsidót meglincseltek.
Az 1930-as népszámlálás adatai szerint 34 662 zsidó élt itt, ők alkották a város lakosságának 34 százalékát. Ion Antonescu, a Conducator, azaz Vezér telefonon adta ki a parancsot Jászvásár zsidóktól való megtisztítására 27-én.
A propaganda viszont már jóval előbb beindult. E szerint a helyi zsidó közösség szovjet ejtőernyősöket segít és lő a román katonákra. Megjelölték a zsidók lakta házakat is. Antonescu parancsával egy időben a román média hivatalosan is bejelentette, hogy a jászvásári zsidók románokra lőnek, és persze amúgy is árurejtegetők, uzsorások, sikkasztók.
Brutális mészárlás kezdődött
Jászvárosban kitört az őrület, ami június 28-29-én érte el tetőpontját. Rendőrök, csendőrök, katonák a felbőszült városi csőcselékkel, fiatalokkal, sok hivatalnokkal együtt megkezdték a zsidó otthonok átkutatását – rejtegetett szovjet ejtőernyősöket kerestek. Közben körülbelül négyezer embert gyilkoltak meg az utcán, a rendőrségen vagy saját otthonában. Több ezer főt letartóztattak, és az úgynevezett halálvonatokba tuszkolták őket.
A szovjetektől visszafoglalt területeken, Beszarábiában, valamint a Dnyeszter és a Bug folyó között fekvő Transznyisztriában folytatódott a brutalitás. A román hadsereg és a csendőrség szervezetlenül gyilkolta, zárta lágerbe és gyilkolta a zsidókat. Körülbelül 27 ezer embert lőttek agyon, 160 ezret pedig a Dnyeszteren túli szovjet területeken felállított táborokba zsúfoltak össze.
A éhség, szomjúság és járványok miatt a foglyok ezrével pusztultak, de csak a bogdanovkai táborban napi 3-400 embert lőttek agyon. Az áldozatok számát 43 ezer főre teszik. Odesszában pedig partizántámadások megtorlásaként tízezreket lőttek agyon vagy égettek el elevenen.
A magyarok a hibásak
Otthon, vagyis “Ó-Romániában” nem rendeztek ilyen vérfürdőt. Az ottani zsidók üzleteit, vállalkozásait nem árjásították, de a zsidó közösségtől először 5000 ruhát és kórházi ágyat, majd egy 2 milliárd lejes kényszerkölcsönt zsaroltak ki. Antonescu 1942-ben ugyan megállapodott a németekkel az összes romániai zsidó átadásáról, ám végül a külső nyomás és a külpolitikai események hatására a “Vezér” végül lefújta az egészet.
A román állam csak a kétezres évek elején ismerte el Antonescu kormányának bűnét, korábban tagadták a romániai holokausztot, és kizárólag Magyarország felelősségét hangoztatták az észak-erdélyi területekről deportált zsidók vonatkozásában.
