Szent István uralkodásának első két és fél évtizedében igencsak baráti volt a magyar-német viszony. A király fiainak is német uralkodók nevét adta. Az 1002 előtt született Ottó fiát III. Ottó császár után keresztelték, kisebbik fiát pedig Henriknek nevezte el Henrik német király iránti tiszteletből.
Német agresszió
István sógora, II. Henrik német-római császár 1024-ben elhunyt, vele pedig magva szakadt a szász dinasztiának. Utóda a száli-frank II. Konrád lett, aki erősen agresszív politikába kezdett szomszédaival szemben az egyetemes keresztény császárság megvalósítása érdekében. Először Orseolo Otto velencei dózsét taszította le, feltehetően ekkor került fia – Szent István unokaöccse – Magyarországra. Ő volt Orseolo Péter, István utóda.
II. Konrád alávetette a cseh uralkodót, és háborút indított lengyel földön, majd 1030-ban a magyar Királyság felé fordult. A casus belliről megoszlanak a vélemények, de német krónikák Konrád császárt teszik felelőssé megjegyezve, hogy a német-magyar viszony akkor már évek óta feszült volt. István legendája is így fogalmaz:
Ezután történt, hogy mikor jámbor Henrik, római császári felség, a boldog király barátja kiszenvedett, a császári hatalmat a germánok választásából Konrád kapta, ki a béke nyugalmát megtörve, egész Németország csapatait egyesítve ellenségként próbált rátörni Pannónia határaira.
Célja egyértelmű volt, hűbéri függésbe vonni Magyarországot. A fegyverek valószínűleg akkor kerülhettek elő, amikor a bajor herceg nagyarányú telepítésekbe fogott a képlékeny magyar-német határon, és elkergették az ottani magyar birtokosokat. Válaszul magyar porták indultak a birodalom területére, ezt használhatta fel a császár az általános támadás ürügyéül.
Az Örök Bíró segítsége
A császár betört a Dunántúlra, és az erdős-mocsaras területen haladt a Rába felé, miközben a csehet a Duna mellett érkezve elfoglalták Pozsonyt. A legenda szerzője, Hartvik püspök úgy tudja, Istvánt és országát isteni beavatkozás mentette meg. A támadás hírére ugyanis a király tanácsot tartott és Szűz Máriához fohászkodott.
Ha kedved telik benne, világnak úrnője, hogy örökséged e részét ellenség pusztítsa, s a kereszténység zsenge ültetvényét irtsa, kérve kérlek, ne róják fel az én renyheségemnek, hanem inkább akaratod rendelésének. Ha a pásztor bűnös, érdem szerint ő maga lakoljon, kérlek, ártatlan juhokat dühöd ne sújtson
– fogalmazott kezét, szívét az égnek emelve, majd hadai élén az ellenség fogadására indult.
Mindjárt másnap hírnök érkezett a germánok táborába minden egyes vezérhez, mintha a császár küldte volna, és parancsot adott át a visszatérésre. […] A császár pedig megrémült övéinek ennyire váratlan kudarcától, és tudakolta, miképpen történt a dolog. Mikor aztán megértette, hogy a hírnök, aki őket visszatérítette, valóban nem volt az ő híve, nem kételkedett, hogy ez Isten szándékából történt […] és azontúl országának megtámadásától tartózkodott, mert visszatartotta az Örök Bíró félelme.
Felperzselt föld
A valóságban az történt, hogy István a “felperzselt föld” taktikáját követve hátrált a németek elől, minden élelmet, utánpótlást elszállított, elpusztított a birodalmi sereg útjában. A császári had különben is nagyon megszenvedett a természeti akadályokkal már Győrig is, innentől viszont az éhezéssel is szembe kellett néznie. A züllött, meggyötört sereg láttán II. Konrád végül Esztergom alatt döntött úgy, hogy harc nélkül visszavonul. Ekkor lendültek támadásba a magyar lovasok, és gyakorlatilag megtizedelték a hátráló németet, még Bécset is elfoglalták.
A szétvert császárt végül fia, Henrik bajor herceg mentette meg, aki apja tudta nélkül kiegyezett a magyarokkal: a béke fejében a Lajta és a Fischa között húzódó területet átengedte Magyarországnak. Hódításnak nem volt ez sok, viszont történelmi tettként értékelhetjük, hogy a fiatal keresztény Magyar Királyság képes volt magát megvédeni, és megőrizte függetlenségét a roppant Német-Római Birodalommal szemben.
