A XVI. század második felében Spanyolország hatalma csúcsán állt, igazi szuperhatalom volt. V. Károly uralma földrészekre terjedt ki, ahogy akkoriban mondták, birodalmában soha nem nyugodott le a nap, az amerikai nemesfémek mesés gazdagságot hoztak. Utóda, a bigott katolikus II. Fülöp alatt a birodalom tovább virágzott.
A gazdag németalföldi kereskedővárosok mind spanyol befolyás alatt álltak, 1571-ben pedig a király féltestvére megrendítő vereséget mért a török flottára Lepantónál, 1580-ban pedig a spanyolok “bekebelezték” Portugáliát. Fülöp következő terve számító Anglia meghódítása volt.
Elméletben jól hangzott
Ezzel több legyet is ütött volna egy csapásra. Személyes indok lehetett, hogy I. Erzsébet korábban kikosarazta a leánykérőbe érkező Fülöpöt, de emellett komoly segítséget nyújtott a spanyolok ellen lázadó Németalföldnek, és nyíltan támogatta a spanyol hajókat rendszeresen fosztogató kalózokat. Ráadásul a szigetország a protestantizmus védőbástyájának számított, már csak ezért is szúrta a pápista király szemét.
A terv az volt, hogy felépíti a valaha látott legnagyobb flottát, amely behajózik a La Manche-ra, ott megsemmisíti az angol flottát, elfoglal néhány kikötőt, majd átszállítja a szigetre a Németalföldön állomásozó erős spanyol szárazföldi hadat.
Tapasztalt katonáinak nem engedett beleszólást, minden részletet maga az uralkodó tervezett meg, még a katonák napi fejadagját is.
Amit pedig nem vett figyelembe, az az, hogy a délkeleti angol kikötők nagyon is meg voltak erősítve, elfoglalni őket egyáltalán nem lett volna gyerekjáték, ráadásul Németalföldön nem voltak meg a csapatok beszállítására alkalmas kikötők. Fülöp nem vette figyelembe a spanyol hadihajók gyengeségeit – ellenszélben egyáltalán nem tudtak haladni, de oldalszélben is csak nehezen voltak irányíthatók -, és a csatornán uralkodó, sokszor extrém körülményeket.
Lomha, nagy hajók
A Nagy vagy Legyőzhetetlen armadának nevezett flotta Lisszabonban gyülekezett, és bár a hajók száma és többségük mérete is tiszteletet parancsolt, a 130 hajónak csak a fele volt hadihajó, és azok is elavultak voltak – nehézkes, nagy szerkezetek a tatjukon hatalmas felépítménnyel. A középkori tengeri hadviselésre tervezték őket, amikor a tüzérség szerepe még másodlagos volt, a csatát a másik hajót megcsáklyázó, egymás fedélzetére átugráló katonák döntötték el.
A Győzhetetlen Armada 1588. május 19-én hajózott ki Lisszabon kikötőjéből. A széljárás kedvezőtlen volt, a hajóhad nagyon lassan haladt, és már ekkor problémát jelentett összetartásuk. Még el sem hagyták a spanyol partokat, amikor felfedezték, hogy élelmiszerük megromlott, vizük poshadt, egy hatalmas vihar pedig teljesen szétszórta a flottát.
Teljes vereség
Kínlódva, keservesen végül az armada végül július végén, vagyis több mint két hónapnyi szerencsétlenkedés után érte el a csatorna bejáratát. Kifutottak az angolok is, és biztonságos távolból lőtték, “bosszantották” a spanyolokat minden különösebb eredmény nélkül. Csodával határos módon megúszták még azt is, hogy gyújtóhajókat küldtek közéjük, ám a július 31-ei ütközetben döntő vereséget szenvedtek – az angol tűzerővel szemben tehetetlenek voltak.
A spanyol flotta csapdába esett, kiszorult a csatornából, és egyedül észak felé hajózhatott. Egy újabb ütközet teljes fizikai megsemmisüléséhez vezetett volna, a parancsnok ezért úgy döntött, megkerüli a Brit-szigeteket, körbehajózza Írországot, és úgy vezeti haza flottája roncsait. Ám az 1588-as esztendő szokatlanul viharos őszi időjárás számos hajó vesztét okozta, a flotta szétszóródott, mindenki egyedül próbált menekülni.
Egyesek az ír partokra vetődtek, ahol az angolbarát klánok kezén halál várt rájuk, sokan a tengerbe fulladtak, miközben az ellátmány, főleg az ivóvíz a legtöbb helyen elfogyott. Az óriási hadból 65 roncs tért vissza, az Armada 30 ezer fős legénységének kétharmada veszett oda.
