“Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király”

IV. Bélát méltán tekinthetjük az egyik legjelentősebb Árpád-házi királyunknak. Három és fél évtizedes uralkodását azzal a feltett szándékkal kezdte, hogy visszaállítja a királyi hatalom erejét és gazdagságát, ahogyan az volt példaképül választott nagyapja, III. Béla idején. Ennek érdekében nyílt konfliktust vállalt az ország leghatalmasabb báróival, mikor megkezdte a korábban – szerinte tékozlóan – eladományozott királyi birtokok visszavételét.

Nem tudni, milyen sikerrel járt volna, mert az 1241-42. évi tatárjárás után politikája gyökeres fordulatot vett. A mongol horda visszatérése a következő évtizedekben nagyon is reális lehetőség volt, Béla pedig ennek kivédésére fordította minden energiáját, és ezért volt képes felülemelkedni addigi, sziklaszilárd elvein is. Ettől kezdve maga is adományozott birtokokat, de feltétele kővár építése volt.

A királyi pár maga járt elöl a példával: Béla megalapozta Budavár ősét, felesége hozományát pedig a visegrádi várra fordították. Minden szempontból olyan sikeresen építette újjá az országot, hogy az utókortól megkapta a második honalapító jelzőt.

“Csatákban nem volt szerencséje”

“A király az Úr 1270-ik évében halt meg, május harmadikán, pénteken, a szent kereszt megtalálásának napján a budai szigeten … Virtusokkal teljes férfiú volt, akinek emlékezete minden magyaroknak és sok más nemzetbelinek szájában édes, mint a méz mind a mai napig – írja róla a Képes Krónika. És még ezt: “Békeszerető ember volt, hadakban, csatákban nem volt szerencséje”.

Való igaz, hadakozásai nem jártak sikerrel, főleg a muhi csatavesztés fájdalmas. A tatár közeledtének hírére egyedül a Templomos Lovagrend állt a magyar király mellé, így tudott gyűjteni egy körülbelül 20 ezer főnyi sereget. Tomaj Dénes nádor a Vereckei-hágónál próbálta megállítani az ellenséget, de ötezres seregének többsége és ő maga is ottveszett.

Lassan hátráltak színlelésből

Rogerius mester váradi kanonokként élte meg a magyarság addigi legnagyobb tragédiáját, és Siralmas ének címen ránk is hagyományozta az átélt szörnyűségeket.

Amikor a király, mint mondottuk, Pest városából kivonulva, a fegyveresek nagy sokaságával a tatárok ellen indult, azok visszatértek a falvak felégetéséből, és hirtelen összegyülekezve, visszavonultak azon az úton, amelyen jöttek. És ahogy lassan a nyomukban voltak, lassan hátráltak amazok is színlelésből. És amikor a magyarok egy bizonyos folyóhoz érkeztek, amelyet Sajónak hívnak … a folyón egy hídon átkelve, megálltak, tábort ütöttek, … a tatárok pedig a mocsaras helyen való átkelés után a víz körül a síkságon helyezkedtek el.

1241. április 10. volt, amikor a magyarok letáboroztak a megáradt folyó partján, és ellenőrzésük alá vették az átkelésre egyetlen lehetőséget nyújtó hidat. A király hatalmas szekérvárral vette körül seregét, átadva ezzel a kezdeményezést a mongoloknak, akiknek első rohamát aznap vissza is verték. Ezzel Béla vezérei úgy gondolták, a csatát meg is nyerték, és éjszakára visszahívták a híd őrségének nagy részét.

Hajnalban viszont a tatárok teljes erővel támadtak, elsöpörték a híd védelmét, és a még gyakorlatilag alvó táborra rontottak. A magyaroknak Rogerius szerint “nem volt kedvük” harcolni, hisz ekkor még a nemességgel szemben tanúsított magatartása miatt “közutálat” övezte az uralkodót:

Azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután ők kedvesebbek legyenek neki, mert azt hitték, hogy ez a csapás csak részleges, és csak egyeseket ér, és nem általános lesz mindnyájuk számára …

Nagyon nagyot tévedtek

A tatárok nem messze a hadseregtől találtak egy gázlót, és egy éjszaka alatt mindnyájan átkeltek rajta, és hajnalban a király egész seregét körülvéve, jégesőként kezdték lőni nyilaikat a hadseregre. A magyarok, részint, hogy meglepték, részint, hogy ravaszsággal megelőzték őket, fegyvert öltve, lóra szálltak, de a katonák nem tudták uraikat, az urak katonáikat megtalálni, és amikor harcba indultak, lanyhán és egykedvűen vonultak. A nyíllövések oly sűrűn estek, hogy a harcosokat szinte árnyékba borították, és a nyilak úgy repdestek a levegőben, mint ahogyan a sáskák és szöcskék szoktak rajokban szállni. És így, mivel a nyilazást nem tudták megállni, visszatértek a sereg körletébe.

Miközben tábort körülvevő “szekérgyűrű” lángolt, a zsúfoltság miatt a király nem tudta csatarendbe állítani a katonákat, egyre inkább a fejetlenség lett úrrá. Odakint Kálmán herceg és Uhrin kalocsai érsek és katonáik, valamint a templomosok két oldalról is öldöklő tusát vívtak a tatárokkal. Végül nem maradt más, menekülőre kellett fogni.

a tatárok kissé félrehúzódva, önként utat engedtek nekik maguk között minden nyíllövés nélkül. Ezért egyre több és több magyar vonta ki magát a seregből, felhasználva ezt az utat. És minél többen vonultak el itt, annál szélesebb utat hagytak nekik a tatárok. És ebben a nagy ütközetben sem lárma, sem egy szó nem volt közöttük. És amikor a király azt hitte, hogy az ütközetbe mennek, ezek inkább elszökdöstek, semhogy a harcba mentek volna.

Végül futott IV. Béla is. Álruhájának és hű emberei odaadó segítségének köszönhette életét. Uhrin érsek a harcmezőn esett el, Kálmán herceg később halt bele sebeibe, de a tatárok levágták a menekülő magyarok nagy részét, a magyar arisztokrácia színe-javát is. Nem emberbaráti szeretetből engedtek ők utat a menekülőknek…