Két magyar három párt – igaz ez ránk kortól, nemtől, társadalmi állástól és történelmi helyzettől függetlenül. Ez az úgynevezett turáni átok, ami az egyik verzió szerint sámánok tettek a népre, amiért az elfordult az ősi vallástól. Gyakran emlegetjük, pedig maga a fogalom nem ősi. Az újkorban született, részleteket róla ide kattintva olvashat.
Egyik legnagyobb Árpád-házi királyunk, Könyves Kálmán életét is az átok nehezítette: öccsével, Álmos herceggel vívott hatalmi harca egész uralkodására rányomta a bélyegét. Hogy “ki volt a hibás”, ma már hiába kutatnánk, de nyilván ahogy egy törvényesen felszentelt király megkezdi uralkodását, “magánérdekből” már nem illik szót emelni. Főleg nem fegyvert.
És hogy miért épp Kálmánt emeltük ki? Mert ma van halálának évfordulója: 1116. február 3-án hunyt el.
Egyházi pályára készült
A hagyomány szerint Szent László királyunk nagy gonddal neveltette bátyja, I. Géza két gyermekét, Kálmánt és Álmost. Miután Lászlónak nem született fiú örököse, két unokaöccse közül kellett utódot választania. Ha hihetünk a Képes Krónikának, bár Kálmán volt az idősebb, fogyatékosságai miatt alkalmatlannak tűnt az uralkodásra:
Testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta volt, és selypített.
Őt ezért László egyházi pályára irányította, trónját a lovagi erényekben jeleskedő Álmosra kívánta bízni. El is kezdte felkészítését a hatalom gyakorlására, 1091 után rá bízta Horvátország kormányzását. Halála után azonban mégis Kálmán fejére került a korona 1096-ban. Csaknem egy évvel László halála után, ami alapján feltételezhető, hatalomra kerülése nem volt zökkenőmentes.
Ellenséges krónikás
A Képes Krónika persze úgy tudja:
Szent László király úgy rendelkezett, hogy őutána Álmos uralkodjék, de ez őszinte egyenességében úgy tisztelte bátyját, Kálmánt, hogy átengedte neki az ország koronáját, minthogy az elsőszülöttség szerint annak is volt joga hozzá.
Csakhogy kétszer is idézett krónikánkat az Álmos véréből származó III. László király idején írták, többé-kevésbé jogos gyűlölettel eltelve Kálmán iránt. Ezért is vonják kétségbe történészek a király fent olvasható leírását is, amivel tényleg inkább a bohócsipka illett volna fejére, mintsem a korona.
Történetünk szempontjából viszont a lényeg, hogy Álmos nem nyugodott bele a “vereségbe”, pedig bátyja a trónörökösnek kijáró hercegi címet és a vele járó kiváltságokat, területet adományozta neki. De nem lett béke, nagyban a pártoskodó magyari uraknak köszönhetően: Kálmán fülébe azt sugdosták, öccse trónjára tör, míg Álmost azzal rémisztgették, Kálmán meg akarja öletni.
Az urak megakadályozták a vérontást
Sereget gyűjtöttek hát mindketten, és 1098-ban egymás ellen vonultak, a Tisza két partján néztek farkasszemet egymással. Ám itt a józan, békeszerető, “hű magyarok” kerekedtek felül, és az előző nemzedék – Géza, László és Salamon testvérháborújára utalva – így vélekedtek:
Ugyan, miért harcoljunk? Ha amazok győznek rajtunk: meghalunk, és ha megszaladnak, hát megszaladnak. Minap atyáink és atyánkfiai is harcoltak atyáikkal, atyafiaikkal, és meghaltak: semmi okát sem látjuk a harcnak: de ha nekik tetszik a harc, harcoljanak ők ketten; és aki közülük felül marad, elfogadjuk urunknak.
Amikor Kálmán 1105-ben megkoronáztatta négyéves fiát, Istvánt, Álmos először német szövetséget keresett, majd a lengyel segítséget kért. Végül kudarcot vallott, bátyja előtt bűnösnek vallva magát 1107-ben jeruzsálemi zarándokútra indult. Ezalatt pedig Kálmán felszámolta az öccse hatalmának alapját képező, de az ország területi integritását jelentő hercegi (dukátusi) intézményt.
Álmos felháborodott, merényletet tervezett Kálmán ellen a dömösi egyház felszentelése alkalmából, de terve kitudódott. A király megbocsátott, de ezt Álmos arra használta fel, hogy a német V. Henriktől kért segítséget. Pozsonynál tovább azonban nem jutott 1108-ban, és a magyar király lengyel segítséggel legyőzte az országra uszított cseheket is.
Egy kutyát heréltek ki
Álmos még ekkor sem adta fel, betegesen ragaszkodott a főhatalom megszerzéséhez. Újabb összeesküvést szőtt Kálmán ellen, de ismét lebukott, és ezúttal a király már nem bizonyult kegyesnek:
… a király elfogta a herceget meg kisded fiát, Bélát, és megvakíttatta őket; azt is meghagyta, hogy a kisded Bélát heréljék ki. De aki megvakította, félt Istentől és a királyi nem kihalásától: kutyakölyköt herélt ki, annak heréit vitte a királynak. Az ország főemberei közül megvakította Urost, Vatát és Pált.
A szervezkedők példás megbüntetése után végre béke szállt az országra, de csak nagyon rövid időre: fia, II. István trónra lépésével a Kálmán-párt és az Álmos-párt viszálya újra mérgezni kezdte az ország életét.
