A magyarság, mint egyértelműen elkülöníthető politikai szervezet a IX. század első felében jelenik meg az írott forrásokban. Valamikor e század közepén lett Álmos a magyarok nagyfejedelme, ekkor kezdődött a folyamat, amely végén a magyarság – egyedüliként a sztyeppei népek sorából – keresztény államot alapított Európában.
Ám a fennmaradt szövegek tükrében az elsőség kérdése kétséges: Álmos, vagy Árpád? Bíborbanszületett Konstantin szerint a kazár kagán Levedit akarta a magyarok fölé fejedelemként állítani, ám ő lemondott a megtiszteltetésről. Maga helyett Álmost, de inkább még tekintélyesebb fiát, Árpádot javasolta. E szerint tehát Árpád, de a bíborbanszületett története annyi sebből vérzik, hogy el is vethetjük.
Jelesebbek és hatalmasabbak voltak
A másik “verziót” Anonymusnál találjuk. Ezt a hazai hagyomány őrizte meg, és nyilván nem kell szó szerint venni, de a lényege hitelesnek tűnik. Miután “… a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak hívnak” elhatározta, hogy visszafoglalja Attila örökét, azaz a Kárpát-medencébe költözik, “belátta, hogy a megkezdett útnak végére nem járhat, hacsak vezér és parancsoló nem lesz felette”.
Tehát a hét férfiú szabad akarattal és egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta magának, sőt fiai fiainak is a végső nemzedékig Álmost, Ügyek fiát, és azokat, akik az ő nemzetségéből származnak, mivel Álmos vezér, Ügyek fia, továbbá azok, akik az ő nemzetségéből származtak, jelesebbek voltak nem dolgában, meg hadban is hatalmasabbak.
Ez volt a vérszerződés. Álmos nagyra hivatottságát már a Turul-monda is jelzi, a hazai hagyomány alapján ő a “történelmi kezdet” főszereplője. Ehhez képest Árpád, a sorban a második , lényegében semmilyen mitikus színezetet nem kap, egyszerűen csak átveszi a hatalmat, amikor eljön az ideje.
A megközelíthetetlen
Születéséről mindössze ennyit tudunk Anonymustól: “Amikor Álmos fejedelem érett ifjúvá serdült, nőül vette egy kiváló, ugyanazon földről való vezér leányát, akitől Árpád nevű fia született, akit magával vitt Pannóniába…” Egy helyen az olvasható, hogy 894-ben, a bolgár hadjáratban Árpád fia, Levente sereget vezetett, vagyis bőven fegyverbíró korban volt.
Fejedelemségét 895-907 közé tehetjük, az ő vezetésével vette birtokba a magyar állam a Kárpát-medencét, és indította meg nagyszabású hadjáratait. Érdekes, hogy e 12 év alatt szó sem esik tetteiről, mintha eltűnt volna a kortárs külföldi írók szeme elől. Egyedül Konstantin említi, de ő is úgy, mint nemzetségalapítót, aki négy fiút nemzett. Szabados György történész szerint a nagyfejedelem “szoborszerű alakja” nagyon is beszédes:
Adja az Úr ezt a földet!
Krónikáink alapján egyértelmű, hogy a Kárpát-medence végleges megszállása Árpád fősége alatt történt, most önkényesen a fehér ló meseszerű történetét emeljük ki. Történt ugyanis, hogy Árpád Kusidot küldte kikémlelni a Duna vidékének adottságait. Üdvözölte az orr uralkodó Szvatoplukot, aki megörült, “azt hitte ugyanis, parasztok jöttek, hogy megműveljék az ő földjét megörült” – tudósít a Képes Krónika. Földet, vizet, füvet vitt magával,
Árpád pedig népe között megtöltötte a Duna vizéből szarukürtjét, és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, felkiáltottak a magyarok: Isten, Isten, Isten!
Vissza is küldték a követet a fizetséggel: “egy lovat arábiai arannyal bearanyozott nyereggel, aranyos kantárral”. Szvatopluk “felette megörvendezett”, és mikor Kusid földet, vizet és füvet kért az ajándékért, “mosolyogva mondotta: Legyen nekik, amennyit akarnak ezért az ajándékért! … Árpád pedig ezenközben a hét vezérrel bejött Pannóniába, de nem vendég módra, hanem hogy örökjogon birtokukba vegyék a földet”.
Szvatopluk valamit félreértett
Ismét hírmondót küldtek: “Árpád üzeni neked népével együtt ezt: Meg ne állj tovább semmiképpen azon a földön, amelyet megvettek tőled, mert a te földedet megvették a lóért, a füvet a kantárért, a vizet a nyeregért. Te pedig ínséges és fösvény lévén, zálogba engedted nekik birokodat, a füvet és a vizet.”
A fejedelem fölényesen mosolygott e követelésen:
Azt a lovat bunkósbottal leüssék, kantárszárát a mezőre kivessék, aranynyergét a Dunába süllyesszék!” Felelte rá a hírmondó: Mi káruk lesz ebből, uram? Ha a lovat megölöd, ebeiket eleséggel látod el; ha a kantárt a fű közé kiveted, szénakaszálóik az aranykantárt meglelik; ha a nyerget a Dunába süllyeszted, halászaik az aranynyerget a partra húzzák, és haza is elviszik. Ha tehát a föld, a fű, a víz az övék: minden az övék.
Erre már Szvatopluk is hadat gyűjtött, de “az Úr segedelme a magyarokkal volt, akik elől a sokszor említett fejedelem futásnak eredt. A magyarok a Dunáig üldözték, féltében a fejedelem ott a Dunába ugrott, és a sodró vízben elmerült Visszaadta hát az Úr a magyaroknak Pannóniát…” A Képes Krónika úgy tudja, Árpád lépett elsőként a meghódított Dunántúl földjére.
Nem a pozsonyi csatában halt meg
Árpád halálát a 907-es évre tehetjük, és miután ekkor vívták eleink a nagy jelentőségű, győztes pozsonyi csatát, elterjedt tévhit, miszerint a nagyfejedelem itt halt hősi halált. Szép gondolat, de Szabados György úgy véli, az istenemberként tisztelt nagyfejedelem személye túl értékes volt ahhoz, hogy kézitusába bocsátkozzék. Nem tudjuk, Árpád megérte-e 907 nyarát, értesült-e a győzelemről? Személyiségjegyeit sem ismerjük, azt sem tudjuk, mi módon hunyt el.
Anonymus pedig: “az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére egyház épült, amelyet fejérnek hívnak”. Sírjának helyét nem ismerjük.
