Gandhi még a II. világháború kitörése előtt, 1939. július 23-án írta első levelét Hitlernek, rövid, néhány soros írás csak, de annál érdekesebb.
Kedves barátom, kezdi a levelét Mahátma (ezt a nevet híveitől kapta, jelentése: nagy lélek) Gandhi, majd bevallja, hogy a környezetéből régóta sürgetik, írjon Hitlernek az emberiség érdekében. De ő eddig ellenállt, “mert úgy éreztem, egy tőlem érkező levél illetlenség lenne, most azonban valami azt súgja, nem szabad mérlegelnem, felemelem a szavam, érjen is az bármennyit.”
Majd azzal folytatja – ‘39. júliusában, amikorra már a náci csapatok bevonultak Ausztriába és Hitler elfoglalta a Szudétavidéket is –, hogy “világosan látszik, ma ön az egyetlen személy, aki megelőzheti a háborút, ami az emberiséget vadságba züllesztené.”
Tényleg megéri ezt az árat egy cél, tűnjön az bármennyire is értékesnek? Hallgatna egy olyan ember szavára, aki határozottan tartózkodott a háborús eszközöktől, nem számottevő siker nélkül? Bárhogy is legyen, számítok bocsánatára, amennyiben hibáztam azzal, hogy írtam önnek.
Végül aláírja, hogy “maradok őszinte barátja”.
Mindenki a barátja
Gandhi 1940. december 24-én még egy levelet küldött Hitlernek, ez sokkal hosszabb már, kéri, hogy tegye le a fegyvert és fejezze be a háborút. De a megszólítás ugyanaz, barátjának nevezi Hitlert, meg is magyarázza, hogy miért.
Gandhi ebben a levelében már kitér Lengyelország, Csehszlovákia és Dánia elfoglalására, majd azt írja, hogy nem tud egyetérteni az erőszakkal, ezért nem is kíván neki további sikereket.
Figyelmezteti Hitlert, hogy ha nem a britek, akkor majd egy másik birodalom a saját fegyverével győzi le őt és vet véget a háborúnak, “és semmi nem marad majd ön után, amit örökségül hagyhatna a népének.”
Remélem, megfogadja az önnek címzett javaslataimat és megteszi a szükséges lépéseket, zárja levelét.
