Julianus barát a keleti magyarokhoz tett látogatását a XVII. századig mindössze a kollektív tudat őrizte. Nem lehetett eldönteni, mendemondáról van szó, vagy tényleg léteztek “hátrahagyott rokonok”? Aztán 1695-ben Cseles Márton jezsuita szerzetes a vatikáni levéltárban rálelt Julianus utazásainak beszámolóira. Mára összeállt a kép, sőt az is felmerült, hogy a Kárpát-medencével együtt egykor még három magyar közösség élt egy időben.
Bíborbanszületett Konstantin császár “úgy tudta”, hogy a magyar nép valamikor a VII-IX. század fordulóján kettévált: egy részük az Etelközbe vándorolt, a másik Perzsia vidékére tért vissza. Az uralkodó a X. század első felében élt, jelen időben írta: a nyugati türkök – így nevezte ő a magyarokat – a keletieknek “mostanáig küldenek ügynököket, és meglátogatják őket, s gyakran hoznak választ tőlük ezeknek”.
Keleten laknak
Aztán ez a kapcsolat elhalt. Nem tudjuk, mikor és hogyan, de a XIII. században már csak a hagyomány őrizte emléküket. A lényeg, hogy a krónikák szava elég volt a domonkos Ottó barátnak és három társának, hogy elinduljanak felkutatásukra.
“Annyit tudtak a régiek írásaiból, hogy keleten laknak, de hogy hol vannak, nem is sejtették.” Több mint három évig voltak távol, hárman életüket vesztették, de Ottó sikerrel járt, bár a magyarokat nem találta meg: “Ő egy pogány országban talált néhány azon nyelven beszélőt, akik révén megbizonyosodott afelől, hogy mely vidéken laknak, de tartományukba nem jutott el” – írta Julianus barát.
Lóhúst, farkashúst esznek
Hazatért, hogy újabb kutatáshoz társakat keressen, de annyira megviselték az átélt viszontagságok, hogy nyolc nap múlva meghalt. Addigra viszont mindent elmondott rendtestvérének, Julianusnak. Ő pedig erre felkerekedett, és teljes sikerrel járt: “Megtalálta pedig őket a nagy Etil [Volga] folyó mellett. Kik látván őt, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek megérkezése felett. …”
Bármit mondott nekik a hitről vagy egyebekről, a legfigyelmesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük; megértették őt, és ő is azokat.
“Pogányok, akiknek semmi tudomásuk nincs Istenről, de bálványt sem imádnak, hanem úgy élnek, mint az állatok. Földet nem művelnek, lóhúst, farkashúst és efféléket esznek, kancatejet és vért isznak. Lovakban és fegyverekben bővelkednek, és igen bátrak harcban.” Közismert, hogy Magna Hungaria magyarjait a következő expedíciók már nem találták meg, feloldódtak, elpusztultak a tatárok tengerében…
Három részre váltak a magyarok?
Tény, hogy a Volga mentén még élt egy magyarul beszélő közösség, amelynek nyelvét a több ezer kilométeres távolság és évszázados elszigeteltség mellett is Julianus barát tökéletesen értette. De Szabados György Magyar államalapítások a IX-XI. században című könyvében a források egybevetésére alapozva arra a következtetésre jut, hogy
A XIII. század első harmadában tehát “nem két, hanem három, egymástól elkülönült területen éltek magyar ethnikai tudatú emberek” – fogalmaz Szabados. Ottó a Konstantin által leírt, Perzsia vidékén élő szabir- vagy szavárd-magyarokról tudósított, míg Julianus a Volga mentén találkozott Magna Hungaria magyarul beszélő, a közös múlt emlékét őrző emberekkel.
Nem tudni, mikor, hol és milyen sorrendben vált szét a magyar közösség. Szabados szerint nem több, mint “életszerű feltételezés”, hogy az őshaza – a Csodaszarvas-monda alapján – Perzsia területén lehetett, ahonnan egy rész észak, egy másik nyugat felé indulhatott. A nyugatiak később ismét szétváltak: voltak, akik visszatértek Perzsiába, a többiek pedig Etelközbe, majd a Kárpát-medencébe költöztek.
