A színésznő édesapja Reindl Sándor huszártiszt volt a császári és királyi hadseregben, a szabadságharc kitörésekor, 1848-ban hazája oldalára állt. Őrmesterként verekedett világosig, majd hogy elkerülje a felelősségre vonást, Várai néven vándorszínésznek állt. Logikus választás volt, hiszen felesége, Ponti Aloiza is színésznő volt.
Született tehetség
Ha valakire, hát Blaha Lujzára igaz, hogy vérében volt a mesterség, és szó szerint beleszületett a színészetbe. Az állandó vándorlás kemény életet jelentett, egy anekdota szerint Lujza egy falusi csárda udvarán, egy másik szerint a Rimaszombat felé vezető úton, egy fa alatt látta meg a napvilágot. Részben igaz, ám a valóságban 1850. szeptember 7-én édesanyja a szülés előtt még be tudott térni Manczel József csizmadia faluszéli házába.
Egész apró korában éneklésével hívta fel magára a figyelmet, öt évesen eljátszotta első, piciny szerepét, nyolc évesen viszont már a kritikusok is felfigyeltek alakítására. A család folyamatosan változtatta lakhelyét, sokszor nélkülözött, nyomorgott, Lujza nyolc éves koráig nem járt iskolába, szüleitől és a színészektől tanult írni-olvasni.
Több város színházában is játszott, míg Szabadkán megismerkedett a herceg Lichtenstienn dzsidás-ezred karmesterével, a cseh származású osztrák Jan Blahával. A férfi a szárnyai alá vette, egyengette karrierjét, míg egyszer egy ének óra végén megkérte a kezét. Tizenhat éves volt ekkor mindössze, nem tudott németül, Blaha pedig magyarul, mégis igent mondott. Férje operaénekest akart belőle faragni, ebbe az irányba terelgette.
A békeévek szupersztárja
Primadonnaként 17 évesen mutatkozott be a varázshegy című operettben, ami igazán jól ment, de az igazi sikert egy népszínmű, a Tündérlak Magyarhonban hozta meg. Belépődalát, a „Cserebogár, sárga cserebogárt” a közönség megismételtette vele. A szakma megbecsülését akkor vívta ki, amikor a Nabukodonozor című opera női főszereplője a premier előtt megbetegedett. Lujza egy éjszaka alatt megtanulta a szerepet, a színpadon pedig olyat alakított, hogy a közönség semmit nem vett észre a cseréből.
Nagyon korán, húsz évesen özvegységre jutott, férjét tüdővész vitte el. Hálából és tiszteletből – bár később még kétszer férjhez ment – élete végéig viselte a nevét. Debrecenben játszott, majd a Nemzeti Színház tagja lett és egyre népszerűbb, folyvást telt ház előtt lépett fel. Ma azt mondanánk rá, szupersztár. Szárnyára kapta a sajtó, és hamar megszületett a méltató jelző: a nemzet csalogánya.
Riválisa nem akadt, egy alkalommal Erzsébet királynénak annyira megtetszett Lujza egyik dala, hogy ott rögtön újra el kellett neki énekelnie. A királynő ezután felhívta Lujzát a páholyába, homlokon csókolta, később meghívást kapott a királyi pár ezüstlakodalmára.
Kegyelmet a katonáknak!
Ismert egy anekdota 1883 tavaszáról. A Népszínház társulata Blaha Lujzával Bécsben vendégszerepelt, és már útközben hírét vették, hogy 13 Galíciában szolgáló magyar huszárt lázadás miatt halálra ítéltek. Tamássy József fejéből pattant ki az ötlet, amit Lujza megvalósított.
A Piros bugyelláris második felvonásában a színésznő a színpad elejére szaladt, letérdelt, és a „Verd meg Isten a gőzkocsi kerekét!” kezdetű nóta dallamára rögtönözve énekelte: “De szeretnék a királlyal beszélni, / kérő szóval kegyes szívét elérni. / Fenséges úr, tudom nagy a hatalmad, / pardont kérek tizenhárom magyarnak”. Ferenc Józsefnek sebtiben lefordították a szöveget, mire ő intett: rendben, kegyelmet ad. Legalábbis így tartja a fáma…
Első Népszínházbeli fellépésének huszonötödik évfordulóján, 1900-ban Ferenc József koronás nagy érdemkereszttel tüntette ki a művésznőt, és a Nemzeti Színház első örökös tagjává is kinevezték. Hetvenedik születésnapjának tiszteletére Budapest vezetése Blaha Lujza térnek keresztelte a régi Népszínházat körülvevő teret. Hosszú betegség után, 76 évesen érte a halál 1926. január 11-én.
Nem is asszony, hanem angyal volt
Temetésén olyan hatalmas tömeg vett részt, amilyen legutóbb Kossuth búcsúztatására sereglett össze. A korabeli sajtó pedig megőrzött egy igazán megható képet: “Blaha Lujza temetésén közel kétszázezer ember szorongott a pesti utcákon, a Nemzeti Színház körül. Öregek, fiatalok, fejkendős asszonyok és elegáns divathölgyek, munkások és cilinderes urak, gazdagok, szegények; kétszázezer gyászoló szomorú ember”.
“A gyalogjáró szélén öreg, remegő fejű bárány prémsapkás ember áll. Hetvenéves lehet. Szótlanul elgondolkozva szívja hosszú szárú pipáját. A körülötte állók jobbra-balra lökdösik, de az öreg nem szól semmit. Milyen emléke van Blahánéról? Kérdezem az öreget. Sok…Rengeteg sok. Imádtam a színpadon, imádtam az életben…nem is volt az asszony…Angyal volt. Aranyból volt a szíve. Szerette a magyart…Én katonaember vagyok. Mint aktiv őrmester mentem nyugdíjba…Hej, mi katonameberek, hogy szerettük Blahánét…Emlékszem, a fotografiája ott állt a laktanya ügyeletes szobájában..”
