Szent István nagy tragédiája volt, hogy örökös nélkül kellett meghalnia. Feltételezhetően két fia és három lány született a királynak, ám a rangidős Ottó még nagyon fiatalon meghalt. Ha tényként kezeljük a krónikák állítását, miszerint Imre herceg 24 éves volt, amikor 1031-ben meghalt, születését 1007-re kell tenni.
Az atyai szeretet lángja
A Képes krónika szavai szerint István rettegett a trónörökös elvesztésétől. “…az Örök Bíró titkos szándékának valamiféle próbatétele következtében fiainak kimúlásában megint csak érezte a ráhulló korbácsütéseket, mikor őket, ártatlan csecsemőkorukban, aki adta, elvette. Halálukon érzett fájdalmát a szülőatya élve maradt fia, a jó természetű Imre gyermek iránti vonzalmának vigaszával fékezte”.
“Immár egyetlen fiát nagy szenvedéllyel szerette, mindennapos imáiban örökösen Krisztusnak és szűz Szülőanyjának szentelte. Minden óhajtásával azt kívánta, hogy fia túlélje, s hogy utána az országot ő örökölje. S hogy ilyen nagy uralom kormányát majd erősebben kézben tarthassa, rávette, hogy az igazhitű férfiak tanítását mindkét füllel hallgassa mindennapos olvasás által. Az atyai szeretet lángjától ösztökélve ő maga is erkölcstanító könyvecskét szerkesztett néki, melyben őszintén és barátian, a lelki intelem igéivel szól hozzá…”
A lehető legjobb utód
Imre rövid életéről keveset tudunk. Nyilván a lehető legjobb oktatást kapta, a kor legmagasabb műveltségével rendelkezett. Jeleskedett a hadi erényekben és a diplomáciában is. 1030-ban győzelmet aratott a hódító szándékkal érkező II. Konrád felett, később a béketárgyalásokat is ő vezette, ahol megszereztük a németektől a Lajta és Fischa folyó között fekvő területet. Közel állt a valláshoz is, állítólag örök szüzességet fogadott, bár lehet, ezt csak később, a szentségét hangsúlyozó szerzők nyomán terjedt el.
Az egész királyságra hatalmas csapás volt, amikor a trónörököst 1031. szeptember 2-án vadászat közben halálra sebezte egy vadkan – legalábbis így tudjuk. “Szent István király úgy tervelte és szilárdan elhatározta, hogy az evilági dicsőség minden pompáját félreveti, az ideigtartó királyság koronáját leteszi, és egyedül Isten szolgálatának szenteli magát. Elhagyja a külső gondokat, csöndes békességben, szemlélődésben tölti életét; a királyi fönség koronáját pedig fiának, Imre hercegnek akarta adni, aki szentséges erkölcsökkel volt megáldva.”
“Szent Imre herceg ifjúsága virágjában volt, isteni ajándékok a közönséges emberi természet fölé magasztalták, fel volt ruházva az igazság, bölcsesség, vitézség, mérséklet, okosság, tudomány, szelídség, irgalmasság, jóság, bőkezűség, alázatosság és türelem erényeivel, ékes volt a katolikus élet meg a közügyek intézésének virtusaival is, hasonlóan atyjához, Szent Istvánhoz” – jellemzi őt a Képes Krónika.
Keserves, nagy fájdalom
“Midőn tehát a szentséges atya át akarta adni fiának a kormányzás gondját és az országlás terhét, Szent Imre herceg hirtelen halállal még előbb meghalt. Siratta őt Szent István király és egész Magyarország vigasztalhatatlan, nagy sírással. A keserves, nagy fájdalom beteggé tette Szent István királyt, súlyos kórságba esett; hosszú napok után is csak alig érte meg egészsége javulását, de régi épsége nem tért vissza soha többé. Gyötörte lábfájás; szomorúság, jaj gyötörte, kivált amiért atyafiságában nem látott senki olyast, aki az ő halála után keresztényi hitben tartsa meg országát.”
A király tehát összeomlott. A krónika szavai nyilván túloznak, de épp ezzel szemléltetik kiválóan a herceg halálának következményeit. István utolsó éveiben a legnagyobb gondot az ország jövőjének biztosítása, a trónutódlás megoldása jelentette. Kiderült az is, nem volt alaptalan a félelem. Az István által kijelölt utódot, Orseoló Pétert a magyarok elüldözték, ő pedig megtette azt, ami ellen Szent István egész életében harcolt: német hűbért vállalt.
A béke csak akkor állt helyre, amikor a korona újra az Árpád-házból származó férfi fejére került.
