A kuruc szabadságharc tetőpontján, 1707. május 1-jére a rendeket személyenkénti megjelenésre hívta fel II. Rákóczi Ferenc „nemes Borsod vármegyében levő Ónod nevű mezőváros tájékára”. A kései tavasz és az urak kényelmessége okán az országgyűlést csak május 31-én nyitották meg. Nemhiába kéretett a fejedelem a megyék küldöttei mellett minden nemest személyesen, a Habsburg-házzal való “kapcsolatról” és a harc további finanszírozásáról kellett dönteni.
Öljetek meg, vagy nyeljen el a föld!
A két kérdés egymással szorosan összefüggött. A spanyol örökösödési háborúban inkább nyugatra koncentráló I. József igyekezett békülni a kurucokkal, akiknek kincstára igencsak kongott az ürességtől. Rákóczi viszont azt akarta, hogy a kuruc felkelés kitörjön az elszigeteltségből: amennyiben XIV. Lajos francia király elismeri teljes jogú szövetségesének, a nagy európai háborút lezáró békének ki kell terjednie Magyarország státuszának rendezésére is. Ennek érdekében pedig bármeddig hajlandó volt elmenni.
Maga a gyűlés a szokásos módon kezdődött, a rendek előadták sérelmeiket. Majd jött a háborús erőfeszítések finanszírozásának kérdése, ahol sokan kinyilvánították elégedetlenségüket. Turóc vármegye követei voltak a hangadók, a rézpénz elértéktelenedése miatt kritikával illették Rákóczi politikáját. Okolicsányi Kristóf és Rakovszky Menyhért június 6-án odáig ment, hogy kijelentette: az országot még súlyosabb adók sanyargatják, mint Lipót idejében, nekik pedig már annyi joguk sincs, hogy panaszkodhassanak ellene.
Orlay Petrich Soma: Az ónodi országgyűlés (Wikipedia)
A fejedelem céljai veszélybe kerültek, hiszen a nemesek – egyetértésük jeléül – némán hallgatták a turóciak panaszait. Rákóczi szenvedélyes beszéddel igyekezett meggyőzni őket, amelyben saját szenvedéseit és a már meghozott áldozatokat domborította ki: „Édes nemzetem, hát ezt érdemlettem sok szenvedés, hazám ügye mellett való fáradságom után? Vagy öljetek meg, avagy nyeljen el a föld, készebb vagyok az ország egyik szegletiben megvonnom magamat, mintsem remélett köszönet helyett tirannusnak mondatnom”.
“Országunkat király nélkül lenni jelentjük”
Nem tudjuk, az urakra milyen hatása lett volna a vezér szavainak. Bercsényi Miklóst, Károlyi Sándort és a fejedelem legközelebbi bizalmasait azonban oly módon megindította a szónoklat, hogy kardot rántva Turóc követeire vetették magukat. Rakovszkyt ott helyben halálra kaszabolták, a sebesült Okolicsányit három nap múlva kivégezték, a megye többi delegáltját börtönbe vetették.
Ez megtette a hatását, az országgyűlés hamar megszavazta az adót. A következő lépés is ment, mint a karikacsapás, az ónodi országgyűlés 1707. június 13-án kimondta: “Eb ura fakó, József császár nem királyunk!” – vagyis a Habsburg-ház trónfosztását. Történelmünk során ez négy alkalommal esett meg, itt olvashat róluk.
“És ekképpen régi dicső szabadságunknak s legfelső törvényes jussunknak erejével és authoritásával, mely mind isteni, mind emberi törvények szerint reánk szállott és származott – senki arra bennünket nem kényszerítvén, sem abban ellent nem tartván, hanem teljes jókedvünkből és szabadakaratunkból hazánkban interregnumot lenni vallunk, tudniillik országunkat király nélkül lenni jelentjük és hirdetjük”
Sajnos Rákóczi számítása nem vált be. Amellett, hogy a kuruc mozgalom belső ellentétei a végsőkig kiéleződtek, XIV. Lajos továbbra is csupán lázadóként tekintett a fejedelemre, akit csak addig érdemes támogatni, amíg az érdekében áll.
