Nagy-Britanniában épp választási kampány zajlik és ott sem akadály a jelöltek előtt, ha hülyeségeket beszélnek, sőt. Sajnos számos pszichológiai oka van annak, hogy az emberek szeretnek komplett idiótákat beválogatni a hatalomba – írja a Guardianben Dean Burnett, az idegtudományok doktora, aki mellesleg humorista és nemcsak a cardiff-i egyetemen, hanem stand-up comedy műsorokban is tart előadásokat.
A politikusok megbecsültsége Angliában is meglehetősen alacsony. Nagyrészt persze a politikustársadalom hibája az, hogy lenézik őket, de nagyon elhamarkodott állásfoglalás lenne azt mondani, hogy mindegyik egy barom, ha így lenne, az egész rendszer pillanatok alatt omlana össze.
Persze a politikusok eleve vesztes pozícióból indulnak, ha rossz politikai döntést hoznak, azért utálják őket, ha meg visszavonják azt, akkor azt mondják rájuk, hogy gyengék. Ha pozitív dolgot ígérnek, mindenki felhorkan, hogy hazudnak, de ha valamilyen rossz dolog bekövetkeztét helyezik kilátásba, abban egészen biztos mindenki, hogy ez be is fog következni. Minek törjék akkor magukat? – teszi fel a kérdést a cikkíró, aki egészen biztos abban, hogy így is sokan vannak, akik a legjobbat akarják nyújtani és nem szolgálnak rá a megvetésre.
Mindennek oka van
Szóval nem minden politikus idióta, de van belőlük egy szép nagy rakással – nálunk például jobban ismert az amerikai Sarah Palin, vagy az idiotizmus archetípusa, George W. Bush, aki ráadásul nyolc évig lehetett elnök. És nála volt az atomrakéták indítókódja.
Angliából a londoni polgármestert, Boris Johnsont ismerhetjük, ő viszont egy nagyon is intelligens ember, aki megjátssza a hülyét a politikai siker érdekében – írja róla Burnett.
De mi áll az egésznek a hátterében? Józan ésszel végiggondolva azt hihetnénk, hogy mindenki a lehető legintelligensebb vezetőket szeretné, akik a lehető legteljesebben tisztában vannak azzal, hogy mi a helyes megközelítés, mik a teendők az ország jó irányba terelésére. És mégis olyan emberek kezébe helyezik a hatalmat, akiknek az értelmi képességeik, finoman szólva, megkérdőjelezhetőek. Ennek számos ideológiai, kulturális, társadalmi, történelmi, gazdasági és egyéb oka van, persze maga a politika is magába foglalja mindezeket a területeket, de leginkább lélektani szempontból érdemes megközelíteni a jelenséget.
Magabiztosság
Egyértelmű, hogy a magabiztos emberek a legmeggyőzőbbek, ezt a politikusok is nagyon jól tudják és odafigyelnek rá. Ugyanakkor – ennek neve is van, ez az úgynevezett Dunning-Kruger hatás – a kevésbé intelligens emberek általában elképesztően magabiztosak tudnak lenni, míg az okosabbak tele vannak kétségekkel. Aki nem annyira okos, annak meg se fordul a fejében, hogy esetleg, talán előfordulhat, hogy nem neki van igaza.
Ezért aztán, ha egy párt egy roppant magabiztosnak látszó emberrel akarja megjelentetni az álláspontját, nem olyan jó választás, ha egy nagyon intelligens embert állít ki. De ez visszafelé is elsülhet: egyes tanulmányok szerint a nagyon magabiztos embereket pont emiatt nem tartjuk olyan szavahihetőnek. Ez máris megmagyarázza, hogy miért van annyira negatív képünk a politikáról, miért látjuk azt, hogy az egész arról szól, hogy nagy arccal kiállnak emberek, komoly ígéreteket tesznek, aztán az egészből nem lesz semmi. Ez el is veszi sokak kedvét tőle.
Egyszerűség
Aztán érdemes azt is számításba venni, hogy a politika egy nagyon bonyolult dolog, ahhoz, hogy egy több tízmilliós országban mindenkinek az alapvető igényei, elvárásai teljesüljenek, iszonyatosan sok tényező összhangja szükséges. Ezt lehetetlen a választók felé közvetíteni, ha a tévéhíradókban húsz másodperc jut egy párt vagy egy politikus mondanivalójára, így aztán borzasztóan leegyszerűsítve jelennek meg a dolgok.
Az a helyzet, hogy sokaknak nincs is igényük ennél többre – írja Burnett. Úgy vannak vele, hogy nincsenek meg hozzá a szükséges ismereteik, vagy feleslegesnek érzik az emberek, hogy időt fordítsanak egyes kérdések megértésére, holott a demokráciához szükség lenne arra, hogy az emberek sok részletre odafigyeljenek. Úgy érzik, a voksolással letudják demokratikus kötelességeiket, de magasról tesznek rá, ha egy politikus arról beszél, hogy mi áll az egészségügyi ellátás vagy a banki hitelezés hátterében. Arra vágynak, hogy kiálljon egy nagyon magabiztos ember és egyszerű megoldásokat ajánljon amúgy nagyon bonyolult dolgokra. Ez sokkal jobban motiválja őket, mint az, hogy megpróbálják megérteni az összetett dolgokat, így egyszerű „megoldásokkal” még akkor is be lehet futni politikusként, ha a valósághoz nincs sok közük.
George W. Bush-t például azért szerették sokan, mert azt látták benne, hogy olyan ember, akivel bármikor szívesen meginnának egy sört, tehát tudtak vele azonosulni. Míg ha azt látják, hogy valaki tőlük távol eső dolgokkal foglalkozik, azzal nem tudnak mit kezdeni, így a politikusoknak le kell szállniuk az emberek közé.
Megerősítés
Az emberek többsége ragaszkodik különböző előítéletekhez, sztereotípiákhoz, elfogult a saját nézetei iránt még akkor is, ha a valóság nyilvánvalóan ellentmond neki. Ha valaki olyan dolgokat mond, ami kellemetlen számára, de igaz, azt nem akarják meghallani, ugyanakkor keresik azokat, akik megerősítik őket álláspontjukban, még ha nincs is valóságalapja annak, amit mondanak.
Burnett szerint ez eléggé szerencsétlen helyzet, de ez van, így működik az ember. Még rengeteg tényezőt lehetne említeni, ami befolyásolja az emberek politikához való hozzászólását, de akkor már nagyon bonyolulttá válna ez a cikk, az emberek viszont jobban szeretik az egyszerű dolgokat, mint az kiderült az előzőekben – zárul az írás.
