Tisza István politikájának középpontjában a magyarság érdekeinek – általa vallott – szilárd védelme állt. Meg volt róla győződve, hogy a nemzet gyarapodása, gazdasági fejlődése és területi épsége csakis az Osztrák-Magyar Monarchia keretei közt képzelhető el. A háborút, egyetlenként a birodalom vezetőpolitikusai között ellenezte. Úgy vélte, a monarchia nincs még felkészülve az összecsapásra.
Jól látta azt is, hogy Magyarország csakis vesztesként végezheti. Ha a harc győzelemmel zárul, Szerbia bekebelezésével annyira megnőne a szláv elem a monarchián belül, ami megingatná a magyarság pozícióit, illetve szóba kerülhetne a délszlávok kiválása. Vereség esetén pedig az ország széthullása fenyeget. Miután a hadüzenetet nem tudta megakadályozni, a “kisebbik rosszat” választva teljes erejével támogatta és fokozta a háborús erőfeszítéseket.
Önálló hadsereg és külügy
Ezért tartották – és tartják ma is sokan – őt a háborús miniszterelnöknek, és talán ezért volt ő az őszirózsás forradalom egyetlen politikai gyilkosságának áldozata. Egyik utolsó, és ma is sokat idézett beszédét 1918.október 17-én mondta el a Képviselőházban.
Viharos ülés volt az I. világháború utolsó heteiben, tele indulatokkal, közbekiabálásokkal. Tisza beszédét azzal kezdte, hogy az Ausztriában újonnan bekövetkezett változások “a dualizmus fenntartását teljességgel lehetetlenné teszik. … Ennek az osztrák helyzetnek konzekvencziáit a magyar állam függetlensége irányában, a perszonálunió irányában kell levonnunk”. A perszonálunió kétsarkalatos feltétele pedig az önálló magyar hadsereg és külpolitika. Ez utóbbi kifejezetten a küszöbön álló béketárgyalásokon a magyar érdekek megjelenítése szempontjából elengedhetetlen.
Vezető politikus először mondta ki
Ezután következtek az ismerős, megdöbbentő mondatok. “T. ház! Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni; hogy ne tudnók az ellenségnek a végleges győzelmet nagyon drágává tenni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között ellenségeink elfogadnak.”
A béketárgyalásokra utalva kiemelte, hogy “a Wilson-féle 14 pont és az azokhoz függesztett ismert pontok alapján ajánlottuk fel a békét ellenségeinknek”. “… a feladat, amely pártkülönbség nélkül mindnyájunkra vár az, … hogy az elérendő békét lehetőleg előnyössé tegyük a magyar nemzetre nézve; hogy biztosítsuk a magyar állam területi integritását, … biztosítsuk a magyar állam egységét, belső kohézióját is …”
Összefogás
“De arra, hogy ezt a czélt elérjük, ismét két dolog szükséges. Az egyik az erők egyesítése, hogy felejtsünk el legalább most, ezekben a sorsdöntő hetekben és hónapokban mindent, ami elválaszt bennünket, mindent, ami keserűséget okozhat magyar ember és magyar ember között, és ne nézzünk egyéb feladatot mint azt, hogy vállvetve szolgáljuk a nemzetnek ezeket a nagy érdekeit. A másik, hogy egyesült erővel elkövessünk mindent azoknak a félreértéseknek, azoknak a tévhiteknek eloszlatására, amelyek olyan tévesen állították be a magyar nemzetet és a magyar államot, különösen az ellenséges külföld előtt, és amelyek – fájdalom – annyi ellenszenvet, annyi ellenséges érzületet támasztottak ellenünk.”
Az összetartás, a külföld meggyőzésének fontosságával még mindenki egyet értett, ám amikor Tisza a választójogról beszélt, a baloldali képviselők bekiabálásaikkal csaknem botrányba fullasztották a beszédet. Tisza zárógondolata az volt, hogy a nagyhatalmakat, de az egész világot meg kell győzni: Magyarország nem felelős a háború kirobbanásáért, abba csak kényszerből, akarata ellenére vett részt.
Remények
“Ezek azok a nagy és üdvös igazságok, amelyeket unos-untalan hangoztatni kell, amelyeket igyekeznünk kell egyesült erővel bevinni az ellenséges államok köztudatába, és amelyeknél azoknak a képviselő uraknak, akik számára eddigi magatartásuk több rokonszenvet biztosított az ellenséges közvéleményben, mint a mi részünkre – és ezt minden támadó czélzat nélkül mondom – volna magasztos kötelessége ezt hirdetni, erre rámutatni … hirdetni, hogy a magyar nemzet védelmi háborút vívott, melyre kényszerítve volt, hogy ezt vívta hősies elhatározással, de gyűlölködés nélkül, és hogy minden előfeltétele megvan annak, hogy a magyar nemzet itt, Európának ezen a részén, ahová az isteni gondviselés helyezte, azokat a nagy emberi ideálokat sikeresebben szolgálja minden más népfajnál, amely nagy emberi ideálok a nyugati hatalmak zászlajára fel vannak írva. Azt hiszem, ennek a kötelességnek teljesítésében kellene egyesülnünk …”
Ma már tudjuk, a győztes országok sem erre, sem bármilyen magyar érvre, érdekre, kérésre, de még a nemzeti önrendelkezés wilsoni el véresem voltak tekintettel az Osztrák-Magyar Monarchia, de főleg Magyarország szétdarabolása során.
