Gyermekkor, felnőttkor és öregkor másfél-két évszázaddal ezelőtt lényegesen mást jelentettek, mint ma. A gyermekkor jóval rövidebb volt a mainál, sőt a gyerekek életének alig létezett külön színtere: iskolába csak a kisebbségük járt, ők is többnyire rövid ideig és rendszertelenül. A parasztcsaládokban már az 5-6 éveseket elkezdték bevonni a munkába, például az állatok őrzésére – olvasható a Mindennapok Története blogon.
A fél ország gyerek
A városi alsó rétegek fiai inasként léptek be a munka világába, akár jóval 10 éves koruk előtt. A gyáripar – különösen a textilipar – fejletlenségének következtében az a típusú gyermekmunka, amit az angol realista regényekből ismerhetünk, Magyarországon később sem vált tömegessé. Azért 1840-ben már szükségesnek látta a törvényhozás, hogy védelemben részesítse a gyermekmunkásokat: a 16 év alattiak foglalkoztatását napi nyolc órában maximálták. A felnőttek 12-16 órát is dolgoztak.
Az ifjúkor – amelynek fő feladata a házastárs megtalálása volt – még rövidebb volt a mainál. A lányokat akár 15-16 évesen férjhez adták, és 2-3 évvel idősebben a fiúk is nősülhettek. A magasabb társadalmi rétegekben is inkább csak a fiúk házasodtak később, a lányok fejét csaknem ugyanolyan hamar bekötötték, mint a parasztságnál. Az orosz cár lánya, Anna Pavlovna például 16 évesen lett József nádor felesége, 17 évesen bele is halt a szülésbe. „Utóda”, a szász hercegkisasszony, Hermina 17 évesen állt oltár elé, ő 19 évesen halt meg ikerszülése után.
Teljesen más volt az egyes korcsoportok aránya is az össznépességen belül. A magas születési és halálozási arányok következtében a társadalom többsége fiatal volt, mint ma a harmadik világban. Az 1804-es összeírás szerint az ország népességének majdnem a fele fiatalabb volt 17 évesnél. Ezzel szemben a már öregnek tekintett negyven éven felüliek a lakosságnak mindössze egyötödét alkották.
Rideg szülők
A gondolat, hogy a gyermek különös, a felnőtt világétól gyökeresen eltérő bánásmódot igényelne, a 18. században, a felvilágosodás korában kezdett teret hódítani Európa-szerte. A 19. század első felében Magyarországon is feltűntek a csecsemőgondozással és a gyermekneveléssel foglalkozó folyóiratcikkek, sőt könyvek. Megjelentek a gyermekeknek szóló irodalom első darabjai is – írja blogján Fónagy Zoltán történész.
A reformkorban megszülettek, sőt közüggyé váltak a kisdedóvás első intézményei. A változások azonban egyelőre inkább csak a városi középrétegeket és a nemességet érintették meg, a gyerekekhez való viszonyt a társadalom túlnyomó részében még az évszázados hagyományok határozták meg. A bőséges gyermekáldás, illetve felnövésük viszonylag alacsony esélye miatt a szülők – legalábbis a mai normákhoz képest – ridegen viszonyultak gyermekeikhez.
Lázadás nélkül elfogadni a nehéz életet
A nevelést nagyfokú, már-már ridegségbe hajló szigor jellemezte, melyet elsősorban a családja felett teljhatalommal rendelkező apa képviselt. Újfalvi Sándor emlékiratában a magyar nemes őstípusaként ábrázolta az idős szomszéd földesurat. Keczeli István “ritkán, ezeribe egyszer csókolta meg nejét vagy gyermekeit, azt is titkon, és nem a más jelenlétiben. Még szót is csak ritkán váltott valamelyikkel. Az enyelgést, csacsogást gyengeségnek s férfiatlanságnak nevezte. Gyermekei előtt nagy tekintélyt tartott. A háznál kirekesztőleg egy akarat volt – a háziúré.”
Beszámolnak persze egyes emlékezések másfajta szülő-gyermek kapcsolatokról is, bizalmas, meleg viszonyról, elsősorban az anyára emlékezve. Az ő esetükben sem szabad azonban elfelejteni, hogy a terhesség – szülés – szoptatás körforgásában élő asszonyoktól nem sok figyelem juthatott a nagyobb gyerekeknek. A nevelésben minden rétegben központi helyet foglalt el a tekintélytisztelet és a hagyományokhoz való ragaszkodás. A parasztember már gyermekkorában megtanulta, hogy nem egyéniségének sajátos vonásait kell kifejlesztenie, hanem a közösség normáit kell elsajátítania.
A nevelés beleplántálta a gyerekbe, hogy a fennálló társadalmi rendet, az úr és paraszt közötti áthidalhatatlan szakadékot, illetve a nehéz életet lázadás nélkül fogadja el. A jutalmazást a paraszti élet alig ismerte: a feladat elvégzését természetesnek tartották, hiszen azt nem nevelési fogásként szabták ki, hanem a család megélhetése szempontjából szükséges munka volt.
