Vonattal utazni zöld, ez nem vitás. Kíméli a környezetet, gyors és kényelmes. A Lajtán túl legalábbis. Itthon nem. Ha nehéz is, megpróbálok objektív maradni és tárgyilagosan leírni azokat a dolgokat, amik miatt kicsit szeretem és nagyon utálom a vasutat. Mint vonattal utazó, nem vagyok kibic. Ezeket a sorokat is vonaton ülve írom és ezt például szeretem a vonatozásban. Hogy van időm dolgokra.
Mennyire zöld a vasút?
A magyar vasút, ha villamosított is, szennyez. Például zajjal, mert környezetet szennyezni nem csak kipufogógázzal lehet. A vasúttól mintegy 200 méterre lakunk és a szórakoztatásunkra éjjel kettőkor is képesek kürtölni. De miért is kell a vonatoknak 2013-ban éjjel kürtölni? Biztonsági előírás? Ideje lenne megváltoztatni… A téli időszak beálltával a reggel induló vonatokat hajnal kettő körül elkezdik fűteni, ami pedig egy állandó, jól érzékelhető háttérrezgést ad a házunknak. Rezgést, ami ellen hangszigeteléssel védekezni nem lehet és még füldugó használatával sem.
És nem csak zajjal szennyez a vasút. A sínek mellett szemét, vécépapír és ürülék. Igen, 2013-ban a vonatok nagy része még mindig úgy oldja meg a toalett ürítését, hogy nagy sebességgel haladva elteríti a sínek mentén. És hiába van kiírva magyarul és egyéb világnyelveken, hogy ne, az utasok egy része bizony az állomáson álló vonaton is elvégzi a dolgát. Így aztán a vasutat belengi a kellemes fekáliaszag, amit már-már észre sem veszünk.
Szálljunk fel a vonatra! Nem egyszerű ez sem, hiszen soha nem tudhatjuk, melyikre is kell. Ma még nem tudja a vasút megvalósítani, hogy a megszokott reggeli vagy délutáni vonatunk ugyanonnan menjen. Nagyon bonyolult feladat ám ez. Pedig az embereknek állandóság kell. Akkor szoknak meg valamit. És akinek a szokásává válik a vonatozás, az biztos ügyfél. Ennyin múlik. Arról ne is beszéljünk, hogy soha nem tudhatjuk, milyen sorrendben lesznek a kocsik, így aki biciklivel utazik, az a vonat beállásakor kapkod, mert a bicikli-kocsi néha a vonat elején, néha a vonat végén, néha középen és mindig a legváratlanabb helyeken bukkan fel.
Mielőtt felszállnánk a vonatra, valahogy vásároljunk az utazás megkezdésére jogosultságot. Jegyet, vagy bérletet. Az ár már európai színvonalon mozog: saját bérletemet hadd hozzam fel, amely egy 70 kilométeres útra szól és havonta – nem évente – 49.800 jó magyar forintba kerül. Ezért az összegért kapjuk azt a színvonalat, amiről ez a cikk szól. Ha ketten utazunk vonattal, az havonta nagyjából százezer forint, míg ugyanebből a távolságból autóval bejárni 5,5 literes dízel átlagfogyasztás mellett 60-70 ezres között van. Azaz, ha van egy olcsón fenntartható dízel autónk, akkor 30-40 ezressel olcsóbban megússzuk. Ha mindehhez hozzászámolunk egy havi fix fenntartási összeget, akkor is olcsóbban járunk autóval.
Ha mondjuk Budapestre kell bejárjunk és a városon belül még tömegközlekedni is akarunk, az további 10 ezres fejenként, azaz egy havi közlekedésünk 120.000,- HUF körüli összeg. Tehát autóval a feléből járunk már ketten és ha a család mondjuk négy fő, vagy kolléga és/vagy barát is osztozik az összegen velünk, akkor autóval járni lényegesen olcsóbb még akkor is, ha az az autó néha el is romlik.
Tegyük hozzá még, hogy a jelenlegi szabályozás szerint – kormányrendeletben rögzített módon – az autós közlekedést 9 forint kilométerenkénti összeggel köteles minden munkáltató támogatni, míg a vonatbérletet 86%-ban köteles téríteni. Ha tehát a munkáltatónk betartja az előírásokat, akkor vonattal olcsóbban, az én esetemben fejenként 7 ezresért tudunk bejárni, míg autóval 20 ezres az, amit saját zsebből kell fizessünk. De a tömegközlekedési bérlet ebben még nincs benne, így ha azt is hozzáadjuk a vonatbérlethez, akkor minimum azonosra jön ki az összeg. Kettőnknek. Négyünknek pedig így is olcsóbb.
És ha valaki azt hinné, bérlettel járni olcsóbb, mint jeggyel, téved. A konkrét példánál maradva, ezen a 70 kilométeres viszonylaton egy jegy 1300 forint. Ha oda-vissza vesszük, akkor napi 2600 forintból utazunk. 20 munkanappal számolva tehát 52.000 forint körüli összeg jön ki, ami 3000 forinttal több, mint a bérlet. De: aki olyan állomáson száll fel, ahol nincs jegyárusítás , a vonaton tudja megvenni a jegyét. Már amikor jön a kalauz, merthogy a reggeli vonatokon többnyire olyan zsúfoltság van, hogy a kalauznak esélye sincs végigérni. Aki tehát csalni akar, az itt is tud, mégpedig legálisan. Ha ugyanis nem jön a kalauz, akkor ugyebár nincs kitől jegyet vásárolni.
Kíváncsiságból számoltam a múlt hónapban, 7 azaz hét alkalommal utazhattam volna ingyen. Ha ezt a 9100 forintot levonjuk a költségeinkből, akkor a bérlettel rosszabbul jártam, mintha jegyezgettem volna. Ha külföldi barátaimnak elmesélem, hogy bérlettel drágább utazni Magyarországon, mint jeggyel, nem hiszik el. A helyes arány valahol ott lenne, hogy a bérletesek fele áron utazhassanak. Még abba is belemennénk, hogy a bérlettel csak hétköznaponként lehessen utazni.
Mindez nem ösztönöz minket arra, hogy vonatozzunk. Akkor miért is vonatozunk?
Például, mert a vonaton – ha van ülőhelyünk – az utazással töltött idő jól kihasználható. Dolgozhatunk – mint például most én is -, de olvashatunk vagy filmet is nézhetünk. Ez persze főként azokra igaz, akik olyan helyzetben vannak, hogy végállomáson szállnak fel a vonatra és legalább az indulás előtt 10-20 perccel ki tudnak érkezni. Budapesten ennyi kell, hogy ülőhelyünk legyen. Így persze az utazással töltött idő megnövekszik, de ez még mindig jobb, mint állni.
Az udvariasság szabályait így is fel kell rúgjuk, hiszen az etikett azt kívánná bizonyos esetekben, hogy a helyünket átadjuk. Nem fogjuk és néhányan érzünk még emiatt lelkiismeret-furdalást. Ehelyett beletemetkezünk a könyvünkbe, munkánkba, filmünkbe és elnyomjuk a lelkiismeretet. Aki nem végállomáson száll fel annak mindig számolnia kell azzal, hogy az utat állva szenvedi végig. És ettől senki nem boldog. Ki tehet róla, hogy a vonatokon állni kell? Talán az, aki nem képtelen kapacitást tervezni európai igényekre.
Ha feljutottunk a vonatra és ülünk, akkor is számos idegesítő dologgal kell megbékélnünk. A keleti végekről közlekedő klasszikus magyar vonatokon vagy hideg van, vagy gatyarohasztó meleg. Köztes állapot nincs, csak talán ősszel és tavasszal pár hétig. Az év további 40-45 hetében az időjárás kínoz minket. Nyáron vagy megdöglünk a melegben, vagy a huzat viszi le a fejünkről a hajat. Télen, ha megy a fűtés, 40 fok van, ha nem megy a fűtés, akkor fagypont. Valahogy a termosztátot még nem sikerült felfedeznie a vasút mérnökeinek. Így aztán télen is sokszor találkozhatunk lehúzott ablakokkal. A rutinosak – és persze köztük is azok, akiknek van szerencséjük – a menetirány figyelembevételével olyan ülésre ülnek, ahol nem kapnak majd huzatot. Aki induláskor, azaz a választáshoz már későn érkezik, annak sorsa a nátha, az arcüreggyulladás és a reuma. Több járna havi 50 ezresért, de ennyi jut.
Arra, hogy a vonatok koszosak, nem is fecsérelnék túl sok szót. Tény, hogy ez az állapot nagyjából általános, de mindig viszonylagos, hiszen vonalanként is változik a helyzet. A minap rossz vonatra szállván megtapasztaltam, milyen is az, amikor a kocsi nem csak mocskos, de össze is van firkálva gyakorlatilag 100 %-ban. Megtapasztaltam azt is, milyen, amikor egy vonalon vacak a sín és az utazás konkrétan 40 kilométeres óránkénti átlagsebességgel, fél méteres oldallengésekkel zajlik, szó szerint kirázva a lelket is az emberből. Egy ilyen kaland után az ember örömmel tér vissza a saját kis vonalára a kevésbé mocskos kocsikhoz. Nem is olyan szörnyű, mondjuk magunknak, pedig de. Csak az ingerküszöbünk emelkedett meg.
Persze ezekhez a dolgokhoz hozzá lehet szokni és hozzá is kell szokni. Ez van. Körülnézve a vonaton az emberek többségének mintha sikerülne is. Jelenleg 11 emberre látok rá. Egy olvas, újságot. Egy – velem együtt – a laptopját üti. Ketten buherálják a telefonjukat, gondolom ,Facebook. Egy hölgy jegyzetel serényen, dolgozik, pedig 20.49 van éppen. Hárman alszanak, egy hölgy csak néz ki az ablakon és mindössze ketten beszélgetnek. Mondjuk ebből a beszélgetésből jut mindenkinek, a kocsi másik végében is hallani. A vonatozás tehát lehet természetes életforma, elviselhető hosszú távon is. Csak szeretni nem nagyon lehet, pedig ez lenne a cél. Hogy az emberek szeressenek vonatozni és ne kényszerből utazzanak.
Új, piros – tud a MÁV Európát is, ha akar
Pedig lehetne ez másként is és látunk jó példákat. Amikor szombatonként tanítok, a vonatozás más. Nem azért, mert kevesebben utaznak és ritkábbak a járatok, hanem azért, mert szombaton az új, piros vonatok járnak. Nyáron légkondicionálás, télen normális, szabályozott meleg, kulturált vécé, alacsony padló és tisztaság. Nagyjából össze is foglaltam azt a kevés igényemet, aminek kielégítése esetén talán szeretnék vonatozni. Persze az, hogy a vonatok ne késsenek, alapvető követelmény lenne szintén. Esetünkben a késéhez hozzáértjük azt, hogy jelenleg felújítás folyik a vonalon. De a vonalon gyakorlatilag azóta folyik felújítás, amióta ideköltöztünk és ennek már több éve. Az ember elfogadja, hogy a vasút üzemeltetéséhez szükség van ezekre a munkákra. Azt is elfogadjuk, hogy a normál 56 perchez képest az utazás most 75 percben telik. A módosított menetrend szerint. Azt is elfogadjuk, hogy most egy félórával korábbi vonattal kell menjünk, hogy ugyanakkorra beérjünk. Azt viszont nem tudjuk elfogadni, hogy ezen felül további 20-30 perceket késsen a vonat minden, azaz minden nap és a korábbi vonattal is elkéssünk a munkahelyünkről.
Hogy a vasút nem fizeti túl a dolgozóit, szintén ismert. A kalauzok jó nagy hányada egyszerűen alkalmatlan a munkája ellátására, nagy része kiábrándult és csak néhányan tartják magukat. Az viszont nem elfogadható, hogy ezek a dolgok kihatnak az életünkre, az utazásunkra. Gondolok itt arra, amikor nincs annyi jóindulat sem az utasok iránt a kalauzban, hogy a csatlakozást megvárja. Konkrétan, hogy a szomszédos vágányra beálló vonatról sem tudunk átszállni a hazafelé tartó vonatra, mert amikor a mi ajtónk nyílik, akkor záródik a másik vonat ajtaja, azaz nagyjából 20 másodperccel késtük le a vonatot és ezért kell egy órát várjunk a következőre. Mindezt úgy, hogy a következő állomáson menetrend szerint 8 percet áll a minket otthagyó vonat, amely kivételesen nem is késik éppen. Ezek a dolgok rendítik meg a bizalmunkat a vasút iránt, amit nagyon nehéz visszaállítani. Persze van néhány kedvenc kalauz, akikkel egészen más utazni. Pedig csak szimplán normálisak, segítőkészek és emberségesek. Amilyennek mindegyikőjüknek lenni kéne…
Mivel ez egy zöld dolgokkal foglalkozó rovat, hadd említsem meg szívügyemet, a kerékpár bekapcsolását a közlekedésbe. Én magam a vonaton szállítom a biciklimet és a városi közlekedésemet azzal oldom meg. Pedig 11.200,- azaz tizenegyezer-kétszáz forintomba kerül a havi bicikli bérlet. És vagy a vécével egybeépített biciklikocsiban utazhatok, pisiszagban, vagy magára hagyom a bringát és az egész úton azon izgulok, lesz-e valami baja. A kerékpárok rögzítésére szolgáló kampók nagy része rossz, a rájuk akasztott biciklit nem egyszer a földön találjuk. Így aztán én magam nem akasztom fel a biciklit, hanem a keréktámaszba beállítom és ahhoz lakatolom. Ez megint kétes megoldás, mert az effajta keréktámaszok a kereket könnyen tönkreteszik, szaporodnak a nyolcasok.
A mi vonalunkon mégis divatos a kerékpár kombinálása a vonattal. Reggelente még így októberben is tömve van a kerékpár-kocsi, igaz, sokszor pont a kerékpárral utazóknak nincs ülőhelye. Kis országunkban ugyanis nincs arra szabály, hogy a kerékpár-kocsiban a kerékpárjeggyel rendelkezőnek elsőbbsége legyen. És mivel valami rejtélyes okból a vasút gyakran a vonat elejére teszi a kerékpár-kocsit, vagyis ez telik meg leghamarabb. A kerékpár-kocsiban mindig tömeg van és egy egészen más világot ismerek meg akkor, amikor vagy nem kerékpárral jövök, vagy a kerékpár-kocsit véletlenül a vonat végére, mármint a másik végére teszik. Ilyenkor szinte magányos az ember, sehol senki.
A kerékpár szállításához tartozik, hogy a vasút által használt kerékpár-kocsik többsége másfél méter magas lépcsővel rendelkezik, így jó erőben kell lennie annak, aki a bringáját fel akarja tenni. Néhány hete a reggeli vonatunk végére egy amolyan békebeli marhavagont csatoltak és ezzel elintézettnek tekintik a biciklik szállítását. Az akadályversenyt lehet annyival nehezíteni még, hogy a vonatot a peronon túl állítjuk meg és ilyenkor alig két méter magasba kell felküzdenünk magunkat. A kerékpár szállítása a vonaton tehát egyfajta extrém sport, nem is az olcsóbbak közül való: ismétlem, 11.200 forint havonta.
Nem csoda egyébként, hogy egyre többen tartanak egy értéktelen biciklit a pályaudvaron és kerülik ki a kerékpár bérlet megvásárlását. Ha kéthavonta el is lopnak egy biciklit, akkor is olcsóbban jövünk ki. Mert hogy el fogják lopni, vagy lelopnak róla ezt-azt, az biztos. Sem kamerás őrzés, sem odaállított biztonsági őr nem őrzi a bicikliket, így a tolvajoknak egy ilyen tároló maga a Kánaán. Ha magát a biciklit nem is lopják el, az alkatrészeknek gyakran kél lába. Ezt a fajta megoldást csak azoknak javaslom, akik képesek úgy nézni a biciklijükre mint egy darab vasra. Az a baj, hogy a biciklisek nagy része erre nem képes, köztük én sem. Szeretjük a biciklinket és nem szívesen lopatjuk el.
Megoldások?
Magam gyakorlatias ember vagyok és ezért nem szeretek úgy problémát felvetni, hogy megoldást nem teszek mellé. Vannak megoldások, ezek nagy része nem is kerül pénzbe, vagy fillérekből megvalósítható. Ingyen van például, hogy a vonat mindig ugyanonnan induljon. Csak szervezés kérdése. Az is ingyen van, hogy a vonaton mindig ugyanott – a vonat közepén – legyen a kerékpár-kocsi és ezt akár a peronra festett jellel is jelezni lehetne. Szinte ingyen van az is, hogy a vasútállomáson a biciklitároló őrzött legyen. Manapság szinte filléres dolog egy kamera és nagyban elveszi a tolvajok kedvét. Ahogyan a biztonsági szolgálat járőrözése is.
Nincs ingyen, de filléres dolog a takarítás szigorúbb ellenőrzése. Én magam – mivel korán kiérek a vonatra – szinte minden nap végignézem, ahogy a takarítást utánozzák. Olyan, mint az, de nem az. Tudom persze, hogy nem túl jól fizetett állás ez sem, de az is biztos, hogy ha valaki nem végzi megfelelően, annak a helyére manapság százak állnak sorba.
A kerékpárosok bevonzása sem tűnik egyszerű feladatnak, de megérne egy kísérletet, hogy mondjuk 2-3 hónapig a bérleteseknek ingyenes legyen a bicikli szállítása. Vagy aki éves bérletet vásárol, annak legyen ingyenes. Van egy fogadásom, hogy a bérletjegyek árából bőven bejönne az az összeg, amit így a néhány becsületes utastól sikerül beszedni. Sokan bliccelnek ugyanis és ellenük a kalauzok nem nagyon tudnak mit tenni. Rajtam például nem látszik, hogy kerékpárral utazom. A ruházatomon semmiképp. Ha letenném a biciklimet a bicikli-kocsiban és leülnék a következőben, egy zsúfolt reggelen nincs az a kalauz, aki kiderítené, hogy az enyém. Nem kellene tehát bringabérletet vásároljak, csak becsületből teszem. Vannak, akik nem ennyire becsületesek. Velük a legrosszabb esetben annyi történik, hogy egy olyan állomástól, ahol nincsen jegykiadás, meg kell vegyék a biciklijegyet. Ha találkoznak olyan kemény kalauzzal, aki ezt megköveteli tőlük.
És ami pénzbe kerül? Nos, az már politika, mégpedig környezetpolitika. Tény, hogy a vasút és azon belül a személyszállítás szinte mindenhol veszteséges. Nem csak hazánkban kell az államnak támogatnia. De ha a politika úgy dönt, hogy ezt a zöld, illetve zöldíthető közlekedési módot támogatja, látványos dolgok történhetnek.
Mit tehetünk mi, a közösségi közlekedés hasznát értő és azt használni vágyó emberek? Az első és legfontosabb, hogy ha minden ellene is szól, csakazértis vonattal közlekedjünk. Csak akkor lesz ugyanis kínálat, ha kereslet van rá. És hallassuk a hangunkat! Ha valami nem tetszik, írjunk a panaszkönyvbe, írjunk a közönségszolgálatnak, vagy hívjuk fel! Ha minden nap, akkor minden nap.
És lássuk meg a vasútban azt, ami jó benne. Például ma este, a cikk írásának kezdetekor a vonatom a nagyjából egyórás úton képes volt másfél órát késni, volt hát időm befejezni ezt a cikket. Na ugye!
