Ha a magyar állam Kárpát-medencébe költözésének dátumaként, de legalábbis záróakkordjaként a 895-896-os évet tekintjük, őseink nem ültek sokáig a babérjaikon. 899-ben már az itáliai király háromszoros túlerőben lévő seregét verték el saját országában. Ráadásul olyan fölénnyel, hogy a telet is ott töltötték, csak a következő évben indultak haza. Gyors egymásutánban még öt hadjáratban gyűrték le a nyugatiakat, de hamarosan védekezésre kényszerültek.
A magyarok kiirtassanak
A Svábföld, Frankföld, Szászföld és Bajorország alkotta Keleti Frank Királyság, az akkori Európa egyik legnagyobb hatalma nem nyugodhatott bele Pannónia „elvesztésébe” és nem tűrhette egy erős állam megszilárdulását közvetlen szomszédságában. A nagy összecsapás ideje 907-ben jött el, amikor is IV. (Gyermek) Lajos keleti frank király kiadta a parancsot: „elrendeljük… hogy a magyarok kiirtassanak”.
Az ellenünk küldött had pontos méreteit nem ismerjük, de a források alapján a történészek egyetértenek abban, hogy a kor egyik legnagyobb és legjobban felszerelt serege indult a Duna mentén kelet felé 907 nyarán. „A hadvezérek a csapatokat három részre tagolják. Luitpold, az osztrák határ parancsnoka az északi parton, Theotmar salzburgi érsek a délin halad, a Dunán pedig hajókon a király rokona Sighard” – írja az azóta elveszett, korabeli forrásokból dolgozó XVI. századi bajor történetíró.
A pozsonyi csata (forrás: oszk)
A király is alig menekült
A magyarok hagyták előrenyomulni a páncélba öltözött nehézkes hadat a mai Poszony környékéig, majd július első napjaiban – a csatát valamikor július 3-7. közé tehetjük – villámgyorsan megsemmisítették a déli hadoszlopot. Felgyújtották a hajókon érkező hadtápot, majd még éjjel átúszattak a folyón és másnap a déli seregtestre is döntő csapást mértek.
„Mintha fürge lovaikkal akarnák áttörni a harcvonalat, nagy erővel támadnak, hatalmas nyílfelhőt bocsátanak ki. …elsöprő rohammal ott teremnek, ugyanolyan hirtelen eltűnnek, először menekülést színlelnek, majd lovaikat megfordítva támadnak, nyilaznak, és dárdát vetnek, jobbról, balról, szemből vagy éppen hátulról körbe száguldoznak, kifárasztják a mieinket, majd minden oldalról ránk rontanak, a megfáradt bajorokat letiporják, legyilkolják…” – tudósít a krónikás.
Valóban, a csatatérről kevés német menekült élve. Odalettek a vezérek és a tartalékcsapatokkal hajón érkező Lajos király is hajszál híján tudott csak elmenekülni. A Sváb Évkönyv szerint: „A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták. A bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok.”
A mi szempontunkból viszont ez volt a magyarság legnagyobb, sorsdöntő győzelme az „új hazában”. Magyarország itt bizonyította be végérvényesen Kárpát-medencei létjogosultságát. Két nap elég volt ahhoz, hogy Európa egyik nagyhatalmát, a világ akkori legmodernebb hadseregét tönkreverjük. Ezután bő 120 évig ellenség nem lépett a magyarok földjére.
Árpád nagyfejedelem a Feszty-körképen (forrás: wikipedia)
Árpád halála
A pozsonyi csata kapcsán szoktak megemlékezni Árpád nagyfejedelem haláláról, sokak szerint ő és három fia is a csatatéren esett el. Árpád halálát egyedül Anonymus jelölte meg dátum szerint: „az Úr megtestesülésének 907. esztendejében elköltözött erről a világról”. A két dátum egybeesése pedig találgatásokra ad okot. Az igazság az, hogy semmi nem támasztja alá a nagyfejedelem és fiai hősi halálát a pozsonyi csatatéren. Sőt, igencsak valószínűtlen, hogy a szinte félistenként tisztelt uralkodó, az államhatalom letéteményesének számító „Turul nemzetség” zöme az életét kockáztatta volna egy csatában.
Meglehet az is, hogy Árpád valóban 907-ben, de még a pozsonyi összecsapás előtt hunyt el. Ez indokolná a német támadás időzítését is, akik a nagyfejedelem halála okozta esetleges zűrzavart akarták volna kihasználni. Nem tudjuk, mi történt. Anonymus még arról tudósít, hogy Árpádot „tisztességgel temették el egy folyócska forrása felett, ahonnan az kőmederben folyik Attila király városába. A magyarok megtérése után azon a helyen egy Fehérnek nevezett templomot emeltek Szűz Mária tiszteletére.”
