Földünk felszíne folyamatosan változik, kontinensek állnak össze, majd szakadnak szét ismét. A mélyben dolgozó erők körülbelül olyan sebességgel úsztatják a kőzetlemezeket a Föld felszínén, ahogy az ember körme nő. A kőzetlemezek találkozásánál a sűrűbb, nehezebb óceáni lemez a könnyebb kontinentális lemez alá csúszik és beolvad a magmába. Ez az alábukási terület az úgynevezett szubdukciós zóna.
A Monash Egyetem geológusai most felfedezték, hogy egy eddig passzívnak hitt szubdukciós zóna a portugál partok mellett egyre nagyobb aktivitást mutat. A tudósok a tengerfeneket vizsgálva vették észre a délnyugat ibériai lemez töréseit, ami a tektonikai mozgás élénkülését jelzi. Olyan, mint egy embrionális szubdukciós zóna – fogalmazott João Duarte, a tanulmányvezető szerzője.
Mivel a kőzetlemezek ütközése földrengéseket gerjeszt, geológusok azt gyanítják, hogy már a Lisszabont 1775-ben romba döntő nagy földrengés is az ibériai lemez határain kezdődő komoly változást vetítette előre. A kontinenseket összeolvasztó és darabjaira törő erő új ciklusa indulhatott be. A lemeztektonikai mozgások hatására az elmúlt négymilliárd évben három alkalommal kapcsolódott össze a világ összes szárazföldje egyetlen szuperkontinenssé, hogy aztán ismét széttöredezzen és a darabok eltávolodjanak egymástól.
A legutóbbi szuperkontinens a Pangea volt, 180 millió éve kezdett szétválni, és kialakultak belőle a ma ismert körvonalakkal bíró kontinensek. Az Atlanti-óceán közepén észak-déli irányban szinte az egész bolygót átszelő törésvonal mentén jelenleg Amerika és Európa távolodik egymástól. Mintha két, egymással ellentétes irányba fordított futószalag működne a tenger alatt.
Az ibériai szubdukciós zóna aktivizálódása azonban egy új periódust jelez, amikor a futószalagok iránya megfordul és Észak-Amerikát Európa felé kezdi „húzni”. Az ütközéstől azonban nekünk semmi félnivalónk nincs: a két kontinens körülbelül 220 millió év múlva érhet egymáshoz.
