A kimondottan északír politikai elítéltek számára épült HMP Maze – korábbi nevén Long Kesh – Európa egyik legjobban őrzött büntetés végrehajtási intézményének számított – legalábbis 1983-ig. Az épületegyüttes minden egyes blokkját 4,6 méter magas kerítés, valamint egy szögesdróttal kiegészített 5,5 méter magas betonfal vett körül, ezen kívül az épületeken belül az összes ajtót távirányítással működtették. Az elítélteknek hosszú hónapokba került, mire megtervezték a szökést – többen vállaltak a falakon belül karbantartó feladatokat, így a napi rutin közben lehetőségük volt megfigyelni az épület és a biztonsági rendszer esetleges gyengeségeit. Idővel rájöttek, hogy csak akkor van bármilyen esélyük kitörni a börtönből, ha a blokkjukban dolgozó összes őrt egyszerre teszik ártalmatlanná – valamint ha beszervezik a Maze minden olyan bentlakóját, aki ugyan vállalja, hogy részt vesz az akcióban, kiszökni azonban mégsem fog.
A rabok 1983. szeptember 25-én, délután 14:30 körül lendültek támadásba. Korábban sikeresen becsempésztek a blokkba hat pisztolyt, amiknek segítségével elérték, hogy az őrök ne riadóztassák a börtönt. Az ellenállók közül egy őrt leszúrtak, egyet leütöttek, egy harmadikat pedig főbelőttek. A H7-es blokk még délután 3 előtt a bentlakók irányítása alá került, a blokkon kívül azonban senki sem tudta, hogy bent mi történik.
A rabok közül többen beöltöztek az őrök egyenruhájába, valamint arra kényszerítették foglyaikat, hogy átadják kocsi kulcsaikat. Ekkor érkezett meg a börtön egyik bejáratához a délutáni élelmiszerfuvar – a teherautóban ülőkre fegyvert fogtak, majd bekísérték őket a blokkba az őrök közé. A sofőrrel közölték, hogy ő lesz az, aki a teherautót – benne az uniformisba öltözött rabokkal – kivezeti majd a börtönből. A sofőr a szökés körülményeit vizsgáló nyomozás során azt vallotta, a lábát hozzákötözték a kuplungoz, és azt mondták neki, kézigránátot helyeztek a pedál alá – így ha megpróbálja kiszabadítani magát, felrobban.
Miután megegyeztek arról, hogy kik maradnak majd hátra a megkötözött őrökre felügyelni, a rabok felszálltak a teherautó platójára, a kocsi pedig elindult a főkapu felé. A kapuhoz érve fegyvert fogtak az ott szolgálatot teljesítő őrökre, akik viszont ellenálltak, és egyiküknek sikerült megnyomnia a pánikgombot. Ekkor a börtön biztonsági központjából rádión leszóltak a kapuhoz, hogy miért riadóztattak – az őrök pedig kénytelenek voltak azt mondani, hogy félreértés történt, csak véletlenül nyomták meg a gombot.
A terv eddig ugyan viszonylag jól haladt, a raboknak viszont innentől kezdve egyre nehezebb dolguk volt. A főkapuhoz ugyanis elkezdtek megérkezni a következő műszakban szolgálatot teljesítő őrök, akiket egyesével be kellett terelniük a túszok közé – a hely viszont fogytán volt, az őrök száma pedig lassan meghaladta a szökni akaró rabokét. James Ferris, a kapunál fogva tartott egyik őr ekkor nagy nehezen megszökött a rabok elől, és egy másik bejárathoz rohanva ismét megszólaltatta a riasztót, közvetlenül utána viszont összeesett a korábban szerzett szúrt sebei miatt. Az incidens azonban felkeltette a többi ellenőrzőpont személyzetének az érdeklődését, akik betelefonáltak a biztonsági központba – majd azt a választ kapták, hogy minden rendben, csak volt egy kis félreértés a főkapu riasztója körül.
Az őröknek csak délután 16:12-re sikerült felül kerekedniük a rabokon – egyikük ismét megnyomta a pánikgombot, ez pedig már a központban dolgozóknak is egyértelművé tette, hogy a főkapunál valami nagyon nincs rendben, és riadót fújtak. Elkéstek.
A raboknak ugyanis sokadik nekifutásra sikerült kinyitniuk a börtön főkapuját, és már úton voltak a teherautó felé. Csak ekkor vették észre, hogy két autó elállta a kijáratot – és kitört rajtuk a pánik. Négyen a járművek felé rohantak, kicibálták a bent ülő őröket és megpróbáltak elhajtani a helyszínről, azonban az egyik külső kapu közelében nekirohantak egy őrtoronynak. A legtöbb rab viszont inkább a börtön külső kerítései felé vette az irányt – többüket lelőtték az időközben riadóztatott őrtornyokból, egy rab pedig mászás közben lezuhant a kerítésről. Összesen harmincnyolcan jutottak ki a börtönből, akiknek viszont a falakon túl új tervhez kellett folyamodniuk, mivel a szökés utánra beígért járműveket sehol sem találták. Az akciót kívülről támogató IRA-tagok ugyanis mintegy öt perccel elszámolták magukat, így a rabok kénytelenek voltak szétszóródni a környéken, és futva biztonságos helyre érni – tíz rabot éppen ezért pár órán belül, kilenc másikat pedig a következő két napban újra elfogtak.
Akiknek végül ténylegesen sikerült megszökniük, két választásuk volt: vagy ismét aktív szolgálatot vállalnak az IRA valamelyik szárnyán belül, vagy a szervezet segítségével új életet kezdenek az Egyesült Államokban. A legtöbben maradtak.
A Maze börtönt az északír békefolyamat részeként, az 1998-ban megkötött Nagypénteki Egyezmény értelmében 2000 szeptemberére bezárták. A rabok egy része amnesztiát kapott, a többieket átszállították egy másik intézménybe. A közvélemény nem nézte jó szemmel a Maze lakóinak szabadon engedését (akik közül a legtöbben valamilyen terrorista cselekménnyel összefüggésben ültek), és többen a legfelsőbb bírósághoz fordultak a döntés érvénytelenítéséért.
A börtön egy részét 2006-ban lerombolták – az eredeti elképzelések szerint stadiont szerettek volna a helyére építeni, az intézmény jövőjéről (éppen rendkívül súlyos múltja miatt) azonban a mai napig nem tudnak megegyezni a felek. Egyesek legszívesebben a földdel tennék egyenlővé a börtönt, mások szerint viszont a Maze-nek az idők végezetéig állnia kellene, hogy mindenkit emlékeztessen az északír konfliktus áldozataira.
