Orvosi spekulációk egész iparága fejlődött ki e témában, bizonyítékaként annak, hogy az emberek képzeletét erősen foglalkoztatja a nagy alkotóművészek halála, annak lehetséges okai.
Mozart esetében már 1791-ben, nem egészen egy hónappal a halála után megjelent az első nyomtatott találgatás, és zenetörténészek, orvosok, kutatók azóta is gyártják a különböző teóriákat.
William J. Dawson nyugalmazott ortopédsebész, aki az Előadóművészetek Amerikai Orvosi Társaságának bibliográfusa, úgy döntött, hogy rendszerezi az elméleteket, ezért nekifogott, és megvizsgálta a társaság adatbázisában Mozart halálával kapcsolatban fellelhető mind a 136 bejegyzést.
A kutatók feltételezéseiknél kénytelenek a zeneszerző özvegyének, Constanze Mozartnak és a testvérének, Sophie Haibelnek néhány évtizeddel későbbi elbeszélésére támaszkodni.
A közvetett bizonyítékok között szerepel még egy dátumozatlan dokumentum Mozart fiától, Karl Thomastól, illetve egy ugyancsak évtizedekkel későbbi beszámoló egy bécsi orvostól, aki beszélt a komponistazseni kezelőorvosával.
A végső betegségre vonatkozó adatok összegyűjtése érdekében a kutatók átfésülték azokat a leírásokat is, amelyeket családtagok, különösen a nagy zeneszerző apja, Leopold vetett papírra Mozart betegségéről leveleiben.
A fülének szabálytalan formájával kapcsolatos találgatásokban egyesek odáig jutottak, hogy valószínű vesebetegségről értekezzenek, arra hivatkozva, hogy a húgyvezeték rendellenességei gyakran összefüggésbe hozhatók a fül alakjával.
A BETEGSÉG LEFOLYÁSA ISMERT
A zeneszerző 1791. november 20-án esett ágynak egy munkával teli időszak után. Miközben a keze és a lába megdagadt, a komponista figyelmetlenné vált, hányási rohamok vettek erőt rajta, és magasba szökött a láza.
December 4-én több barátja is felkereste, hogy betegágyánál elénekeljék a Requiem részleteit.
Estére Mozart állapota még rosszabbra fordult, úgyhogy kihívták hozzá a színházban ügyeletet teljesítő orvosát, Thomas Clossetet, aki azt üzente, hogy csak az előadás után tud menni. Amikor megérkezett, elrendelte, hogy tegyenek hideg borogatást a zeneszerző fejére, amitől a szemtanúk szerint a betegnek hidegrázása lett.
Egy órával éjfél után, december 5-én Mozart meghalt. Harmincöt éves volt.
Closset akut köleshimlőként diagnosztizálta a betegséget: azonban ez inkább egyfajta jellemzése egy betegségnek, mintsem pontos meghatározása. Köles méretű gennyes pattanásokat szoktak érteni alatta, tehát egyfajta kiütést.
Mozartot jelzés nélküli sírba temették, ami bevett gyakorlat volt akkoriban a bécsi középosztály körében – így biztosították, hogy a holttestet ne használhassák fel kísérletezésre.
ZENE ÉS ORVOSTAN
Dawson nem az első, aki a Mozart halálára vonatkozó teóriákat kutatja. A téma egyik legnagyobb szakértője L. R. Karhausen francia orvos, aki 1998-ban 118 elméletet számolt össze.
Az amerikai professzor az eddig felbukkant, lehetséges halálokokat öt csoportba sorolta: mérgezés, fertőzés, szív- és érrendszeri betegség, vesebetegség és egyéb. Az érvágás mint kezelés szintén siettethette Mozart halálát.
A mérgezés lehetőségét – akár a zeneszerző kollégája, Antonio Salieri követte el, akár maga Mozart szifiliszének kezelése során – a XIX. század elején terjedő pletykák ellenére már egy idő óta egyöntetűen kizárják a kutatók.
Ami a fertőzést illeti, bakteriális szívbelhártya-gyulladás lehetősége ugyanúgy felmerült, mint streptococcusos vérmérgezésé, tuberkulózisé vagy parazitafertőzésé.
Az egyik leggyakrabban megjelölt lehetséges ok a reumás láz azóta, hogy Carl Bar svájci orvos 1966-ban kiadta erre vonatkozó tanulmányát. Dawson a legtöbbször emlegetett okok között találta az urémiát is, amely a méreganyagok vesebetegség okozta felhalmozódása a vérben.
Egy másik elterjedt teória, amelyet Peter J. Davies kutató fejtett ki részletesen a múlt század nyolcvanas éveiben, a véredények egy ritka betegségének, a Schönlein-Henoch purpurának tulajdonítja Mozart vesebetegségét. Davies szerint a vese elégtelen működéséhez még agyvérzés és tüdőgyulladás is társult.
RENDKÍVÜLI ÉRDEKLŐDÉS
Az ok részben talán a zene és az orvostan szoros kapcsolatában keresendő. Az orvosok jelentős része játszik valamilyen hangszeren, Dawson például igen tehetséges fagottista.
Egy másik lehetséges ok: a gondolat, hogy kiemelkedő személyiségeket közönséges betegségek – köztük olyanok, amelyek ma már könnyen gyógyíthatónak számítanak – megölhetnek, sokak képzeletét foglalkoztatja.
“Olyan emberekről van szó, akik egyszerre halhatatlanok és halandók – mondja Jeffrey R. Saffle általános sebész, a Utahi Egyetem klinikai központjában működő, égési sérülteket ápoló részleg igazgatója. – Rendkívüliek, általános emberi mércével nem mérhetőek abból a szempontból, hogy mit alkottak, ugyanakkor hétköznapiak, ami az életüket, születésüket és halálukat illeti”.
