Ha valamire azt lehet mondani, hogy élő múlt, Trianon valóban az. Magyarország és a környező államok közel egy évszázados nemzeti-politikai problémája a határon túl élő több millió magyar ajkú szlovák, ukrán, román, szerb állampolgár helyzete. A környező országokhoz tartozásuk a trianoni békeszerződés következménye, Trianon emiatt aktuális politikai probléma.
A békeszerződés a történelmi Magyarország szempontjából csaknem a felbomlással volt egyenlő: 324.000 km² területéből 93.000 km² maradt, 20 milliós lakossága kevesebb mint 8 millióra fogyott. 3 millió magyar – az anyaországi magyarság több mint egyharmada – a nemzeti határokon kívül rekedt; felettük innentől csehek, románok és szerbek gyakoroltak fennhatóságot. Az elvesztett háború előtt a magyarság saját létszámánál nagyobb nemzetiségi lakosság fölött uralkodott, így az addigi helyzet teljesen a visszájára fordult.
Az újonnan létrejött szomszédos államok – Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság – nemzeti ambíciói korántsem az első világháborúval kezdődtek. A nemzeti öntudatra ébredő szlovák, román és szerb véleményformáló elit már a 18. század végétől sürgette az önállóságot és a magyar állam kötelékéből való kiválást. A 19. század második felében pedig már számtalan terv készült az Osztrák-Magyar Monarchia „feldarabolására”, egy esetleges háború esetére.
A békerendezés egy lényegében egységes piacot, egy jól működő, kialakult munkamegosztáson alapuló gazdaságot darabolt szét. A magyar nyersanyagforrások nagy része elveszett, a mezőgazdasági termelés visszaesett, az ipari struktúra eltorzult. Az egész közép-kelet-európai régiót elhúzódó gazdasági válság és rekordméretű infláció sújtotta. Holott az újonnan létrejött országok közötti gazdasági együttműködés helyreállítása annál is inkább kívánatos lett volna, mivel a győztes hatalmak is kifejezetten ezt ajánlották. A felszított nemzeti gyűlölködés, a kölcsönös féltékenység azonban nem a gazdasági racionalitás, hanem a nacionalista irracionalitás felé terelte az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamait.
A rendezés nem oldotta fel az etnikai-demográfiai adottságokból származó ellentmondásokat. A világháború utáni határok ugyan jobban megfeleltek az etnikai követelményeknek, de kevert népességű és tisztán idegen nemzetiségű területeket is magukba zártak. Az új államok csak úgy alakulhattak ki, hogy számos nemzeti igényt figyelmen kívül hagytak. A vitatható határok miatt adva maradt a lehetőség, hogy az érintett felek vég nélküli vitákba bonyolódjanak és a térség az állandó nemzeti feszültség zónájává váljon.
Magyarországtól nem csak idegen nemzetiségű, hanem összefüggően magyarlakta területeket is elcsatoltak, ezért az új határok azonnali és végleges tudomásulvétele lehetetlenség volt. Nem volt még példa arra a történelemben, hogy ilyen mértékű csonkolás felett bármely ország napirendre tért volna. Egyetlen nemzet sem tűrte volna szótlanul nemzeti területe és saját lakossága egyharmadának elszakítását a hozzá tartozó javakkal együtt, önrendelkezési jogának megvonását, kisebbségi sorba szorult honfitársainak elnyomását.
Bár összességében az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer a nemzetté válás folyamatának eredményeit szentesítette, a régió vegyes nemzeti struktúrája napjainkig nem változott, s az ebből fakadó konfliktusok nemhogy enyhültek, inkább elmérgesedtek. Ma látható igazán, hogy az 1920-ban szentesített rendszer milyen következményekkel járt: gazdaságilag és politikailag tönkretette az egész közép-kelet-európai régiót. A válságokkal küszködő térség ki volt szolgáltatva a szomszédos nagyhatalmaknak; nemcsak azért, mert az önálló kisállamok a világháború következtében legyengültek, hanem mert az egymással való konfliktusaik megoldása érdekében, egymást „túllicitálva” ők maguk is keresték ezek támogatását. Így a békerendszer nemcsak a régió szétzilálásáért felelős, hanem közvetetten a „csatlósmentalitás” eszmei-politikai légkörének kialakításáért is.
A Magyar Országgyűlés 2010. május 31-én fogadta el június 4-nek a nemzeti összetartozás napjává nyilvánításáról és a kettős állampolgárságról szóló törvényjavaslatot. Tanulságosnak tűnik itt felidézni Jászi Oszkár emigrációban írt, még 1920-ban papírra vetett gondolatait, melyek a jelen törvényben is visszaköszönnek: „az alapvető kérdés (…) nem a terület kérdése, hanem a területen élő népesség kulturális, nemzeti és nyelvi autonómiájának és megszervezésének a problémája. (…) A kultúrmagyarság célkitűzése (…) nem lehet a reváns politikája, (…) mivel tisztességes ember nem kívánhatja, hogy az ő nemzeti kultúrája idegen nemzetek kárára vagy áldozatai révén fejlődjék ki. (…) A reváns gondolatáról úgy a magunk, mint Európa érdekében le kell mondanunk, de úgy magunk, mint Európa érdekében (…) követelnünk kell, hogy Közép-Európa és egész Európa gazdasági egysége mielőbb megvalósulhasson, hogy a zárt magyar települések respektáltassanak, és hogy azok a magyarok, akik véglegesen irredentába kerültek, ne csak egyenrangú polgárai legyenek új államiságuknak, hanem magyarok maradhassanak nyelvben, kultúrában, teljes és zavartalan lelki kontaktusban azzal a hét-nyolcmillió magyarral, ki a régi anyaországban maradt. (…) Egy ilyen nemzetközi rendben a (…) magyarság a Duna medencéjének egyik legproduktívabb, legúttörőbb, leglendületesebb alkatelemévé válhatnék. Az a tízmillió magyar aránytalanul többet fog jelenteni az európai kultúrában, mint amennyit valaha is a húszmilliós Magyarország jelentett.”
AJÁNLOTT LINKEK:
