Az áramköröket, amelyek a memrisztor, vagy memóriarezisztor névre hallgatnak, 1971-ben találta ki Leon O. Chua, a Berkeley Egyetem egyik mérnöke, de egészen máig nem nagyon foglalkoztak vele.
A memrisztorok jóval egyszerűbbek, mint a ma használatos tranzisztorok, ráadásul képesek az információt elektromos energia hiányában is tárolni, így mind adatfeldolgozási, mind adatttárolási célra alkalmasak.
A mérnökök egy új adattárolási módot is kitaláltak, amely nagyméretű, 3 dimenziós memrisztor-tömbökön alapszik, és így jóval nagyobb adatsűrűségre képes mint a ma használt két dimenziós megoldások, amelyek elérik lassan a technológia határait a méretcsökkentés területén.
Dr. Chua elmondta, hogy az alkatrészekből akár olyan számítógépek is építhetők a jövőben, amelyek működése az emberi agyhoz hasonlatos. “Az agyunk is memrisztorokból áll. Most megtaláltuk azt, amiből valódi agyat építhetünk” – lamentált a lehetőségeken Dr. Chua.
A memrisztorok lényege az, hogy elektromos energia segítségével atomokat lehet átvinni egy ultravékony titán-dioxid filmen, amelyek aztán ott is maradnak, akkor is, ha megszűnik az áramellátás, így lehetővé teszik extrém kis energiafogyasztású berendezések gyártását. Ráadásul míg a mostani chipek gyártástechnológiája 30 és 40 nanométer közelében van, addig ez a technológia a 3 nanométeres mérettartományban működik.
