A kutatók több évszázados faépületek gerendáinak és öreg tölgyek évgyűrűinek a vizsgálatával állapították meg, hogy a középkor egyes időszakaiban sokkal több csapadék hullott nyaranta, mint manapság. “A fák évgyűrűi pontos információkkal szolgálnak minden egyes nyár éghajlati viszonyairól, egészen a késő középkorig visszamenőleg” – magyarázta Jan Esper, a mainzi Johannes Gutenberg Egyetem professzora.
A dendrokronológiai kormeghatározási eljárás segítségével a bonni, giesseni, göttingeni, büntgeni és esseri egyetemek munkatársai elsőként tudtak pontos képet festeni az elmúlt ezer év németországi nyarainak száraz és nedves periódusairól. Eredményeiket a Quaternary Science Reviews című tudományos folyóiratban tették közzé.
A szakemberek 953 famintát vizsgáltak meg, amelyek egy részét a németországi Hessen és Alsó-Szászország tartományok faépítményeiből, a többit pedig a Kellerwald-Edersee Nemzeti Park élő fáiból gyűjtötték össze. A legidősebb minta az időszámításunk szerinti 996-ból származik – írja a ScienceDaily című tudományos hírportál (www.sciencedaily.com).
Az eljárás során a kutatók az épületek tartógerendáinak évgyűrűit összehasonlították a már rendelkezésre álló famintákkal. A gerendák nemcsak a saját korukról, de a több évszázaddal ezelőtti éghajlati viszonyokról is sokat elárultak. “Hiszen ha a nyár nedves, akkor a fák gyorsabban nőnek és a gyűrűik is vastagabbak lesznek” – mondta Esper.
A szakemberek megállapították, hogy Közép-Európában a 13. és 14. század során két esősebb időszak volt, amelyeket 1300 és 1340 között szárazabb nyarak szakítottak meg. “Az 1350 és 1370 közötti időszak csapadékban gazdag volt, és éppen a pestis járvány kirobbanásával esett egy időre” – mondta Ulf Büntgen, a Svájci Szövetségi Erdő, Hó és Tájkutató Intézet (WSL) munkatársa. Az esős korszakot a 15. század végétől a 18. század elejéig egy szárazabb időszak követte, majd az 1700-as évek végén ismét a nedves nyaraké lett a főszerep. A szárazabb éghajlat pedig csupán az elmúlt 200 évben vált jellemzővé.
A Yersinia pestis baktérium által okozott bubópestist fertőzött rágcsálókon élő bolhák terjesztik, míg másik válfaja, a tüdőpestis emberről emberre cseppfertőzéssel terjed. A fekete halál (nevét a beteg testén kialakuló feketés színű nedvedző daganatokról kapta) magas lázzal és súlyos hányással jár. A tüdőpestis esetében a tünetek hasonlók, de daganatok nem alakulnak ki.
Járványossá először Ázsiában vált, majd a Közel-Keleten át érkezett Európába. Az első nagy járvány idején, 1347-1351 között az érintett népesség 30-50 százalékát megölte, de ismeretes, hogy voltak települések ahol mindenki meghalt. Napjainkban antibiotikumokkal gyógyítható. Az évente regisztrált 1000-3000 megbetegedésből csupán 100-300 halálos áldozata van.
