A Prince of Persia igazi generációkon átívelő játéksorozat: a 30-as és 40-es korosztálynak az 1989-es, oldalnézetes első rész (és annak folytatásai) okozott izgalommal és hajtépéssel teli órákat, míg a 20-as éveiket taposók számára a 2003-ban indult, immár 3D-s Sands of Time-trilógia volt videójátékos mindennapok része.
Utóbbi akkora sikernek számított, hogy még (egy borzasztó) mozgóképes adaptáció is készült belőle Jake Gyllenhaal főszereplésével, és ezzel párhuzamosan megjelent a felejthető The Forgotten Sands is. Nem szabad elfelejteni továbbá, hogy 2008-ban a Ubisoft teljesen új alapokra helyezte a sorozatot, de a szimplán csak Prince of Persia néven megjelentetett rész anyagilag nem lett sikeres, így az akkoriban divatos cel-shading látvánnyal készült epizódhoz végül sosem készült folytatás.
A Ubisoft Montpellier által fejlesztett Prince of Persia: The Lost Crown teljesen tiszta lap: nem folytatás, nem leágazás, nem remake, hanem egy új játék, ami az oldalnézetes megoldásával az eredeti 1989-es klasszikust idézi, miközben ugyanolyan fontos hangsúlyt helyez a harcra, mint a Sands of Time-trilógia, sőt, ide is jutott némi időmanipuláció. Mindezt ugyanakkor teljesen frissé teszi, hogy a játék nemcsak egy akció-platformer, de egyben az úgynevezett metroidvania műfajt is bővíti – hogy ez pontosan mit jelent, azt hamarosan részletesebben is kifejtem.
Prince of Persia: The Lost Crown
Amíg a korábbi epizódokban rendre a címben szereplő herceget terelgethettük, addig itt erről szó sincs, főhősünk Sargon, a Perzsiát védő Halhatatlanok egyike, akinek az irányítását egy ostrom során vehetjük át, hogy aztán látványos jelenetek közepette sajátítsuk el a játék alapjait. A támadást ugyan sikerrel visszaverjük, megpihenni viszont nincs idő, ugyanis kezdetét veszi a tényleges történet: a címben szereplő herceget elrabolják, és nekünk kell kimenteni a számos meglepetést és fordulatot tartogató Qaf-hegyről (ami a ránk váró sztori számos területtel bíró helyszíne).
Ahogy említettem, oldalnézetes (úgynevezett 2,5D) kivitelt kapunk, és a játékmenetnek egyaránt fontos részét képezik az ugrálós platformrészek, illetve a precízen és okosan kivitelezett küzdelmek. Akárcsak az idén 35 éves eredeti Prince of Persiában, itt is jelentős szerepet kapnak az akrobatikus mutatványokkal és a folyamatosan szerzett különleges képességekkel kikerülhető csapdák, amiket a továbbjutásunkat akadályozó, józan paraszti ésszel azért megoldható fejtörők egészítenek ki, és ezt az egészet megbolondítja a korábban említett metroidvania megközelítés.
Az elnevezés a Metroid és Castlevania címek keresztezéséből jött létre, hiszen ezen klasszikusok használták először azt a videójátékos megoldást, hogy a ránk váró kalandot nem teljesen lineáris módon, hanem a korábbi helyszínekre visszalátogatva lehetett megoldani. Az így felmerülő monotonitást feloldó trükk ugye az, hogy a játék előre haladtával válnak elérhetővé olyan képességek, amikkel megoldhatóvá válnak a már meglátogatott területek korábban elérhetetlen részei vagy feladatai.
Ennek megfelelően a The Lost Crownban is rendre visszatérünk majd egyes helyszínekre, ahol nemcsak a továbbjutáshoz találhatunk megoldást, de a ránk váró, amúgy kifejezetten változatos pályaszeleteken olykor titkos és rejtett területekre is eljuthatunk, és ezeknek a felfedezését sokszor mindenféle kincsekkel (kristályok, érmék stb.) jutalmazza a játék. Ezek aztán valutaként szolgálnak, amiből a nyakláncunk foglalataiba vásárolhatunk bónuszokat biztosító talizmánokat, illetve olyan fejlesztéseket, amik növelik a fegyverek erejét, vagy megnövelik a gyógyitalok hatását.
Gyere, táncolj!
A The Lost Crown nem találja fel a spanyolviaszt, de a már ismert elemekből egy nagyon koherens játékélmény kerekedik ki, ami egyszerre hat újszerűnek, miközben nagyszerűen idézi meg a franchise korábbi epizódjainak legjobb elemeit.
A legelső rész sokszor frusztráló tudott lenni a nehézsége és a kicentizett akciói miatt, és bár annyi hajszálunkat nem fogjuk elveszíteni, mint a 90-es években, de az új Prince of Persia nem is egy könnyű játék. A helyszínek egyaránt megdolgoztatják az agyunkat és a reflexeinket, a csapdák túlélése komoly kihívás, ráadásul a rutin sem segít, hiszen a játék folyamatosan új megoldásokkal tesz próbára minket, ahogy sorra megszerezzük a The Sands of Time-trilógiát idéző, idő- és térmanipulálós képességeket.
Utóbbiak segítségével többek közt gyorsan változtathatunk helyet, platformokat „teremthetünk” oda, ahol nincsenek, illetve akár robbanóanyagokat és ellenfeleket is „megidézhetünk”, és ezeket a játék vége felé haladva akár egymás után ellőve kell használni a továbbjutáshoz, ami alkalmanként nem kevés koncentrációt, illetve kitartást igényel. Viszont frusztrációról nincs szó, az ember érzi, hogy le tudja küzdeni az elé kerülő akadályokat, ami nagyban segít abban, hogy ne adjuk fel a küzdelmet és folytassuk a felfedezést, a küldetések és az ellenfelek legyűrését.
És ha már ellenfelek, akkor essen szó a zseniális harcról is, ami a rendelkezésünkre álló, folyamatosan megnyíló lehetőségeket kihasználva inkább emlékeztet jól megkoreografált táncra, mintsem küzdelemre. Én a PlayStation 5-ös verzióval játszottam, és kontrollerrel varázslatosan lendületes élmény Sargon irányítása.
Ha figyelünk az oktatómódokra, és nem agresszív gombnyomkodással akarunk érvényesülni, akkor látványos és hatékony támadások hozhatók össze, amiknél az is számít, miképp fűzzük össze a rendelkezésünkre álló mozdulatokat. Erre ráérezve igazi halálos tánccá válik minden küzdelem, és az élvezeti értékét csak fokozza, hogy itt is folyamatosan válnak elérhetővé számunkra az újabb és újabb lehetőségek, amik a fejlesztésekkel karöltve döbbenetesen hatékony harcossá teszik a főhőst.
És ez még csak az általános harc, hiszen a kalandunk során feltűnő főellenfelek legyűrése még ennél is nagyobb móka. Nemcsak a látvány miatt, hanem azért is, mert minden egyes ilyen rosszfiú egyedi különleges képességekkel rendelkezik, amiket szépen ki kell tapasztalni, hogy legyőzhessük őket. Nagyok és erősek, sőt, olykor hasonló képességekkel rendelkeznek, mint mi, ezekre kell megfelelő választ találnunk, különben ők is úgy fognak elpicsázni minket, mint ahogy mi tesszük a hagyományos ellenfelekkel az Athra Surge elsütése közben.
Méltó régi nagy híréhez!
A The Lost Crown az idei év első kellemes meglepetése, ami szinte fű alatt került a boltokba. Pedig érdemes a figyelemre, mert a legjobban sikerült részekhez méltó módon hozza vissza a köztudatba a Prince of Persia nevet. A játék az egyedi látvány, a kellő mértékű kihívás, a fifikás harc és a jól felépített ügyességi részek remek keveréke, amit egy kellően érdekes történet és egy jól kidolgozott világ egészít ki. Utóbbit viszont csak akkor fogjuk megismerni, ha nem csupán a finálét hajszoljuk, hanem időt szánunk a rendelkezésünkre álló hatalmas térkép minden szegletének felfedezésére, a sok kis részlet ugyanis csak így áll majd össze egy tényleg érdekes nagy egésszé.
A Ubisoft Montpellier alkotását ezen felül azért is dicséret illeti, mert mindenféle hiba vagy technikai malőr nélkül került a piacra, az első perctől gond nélkül játszható volt, ráadásul azon kevés programok egyike, amivel PS5-ön akár 4K/120 Hz minőségben is játszhatunk. Ez csak tovább fokozza az élményt, nagyon kevés játék néz ki olyan megnyerően mozgás közben, mint a The Lost Crown. Játszani persze nemcsak PS-en, hanem Xboxon és PC-n is érdemes vele: ha szerettük a régi PoP-játékokat, akkor azért, ha pedig még nem volt szerencsénk egyhez sem, akkor pedig azért.
A Prince of Persia: The Lost Crown 2024. január 28-án jelent meg Windows, Nintendo Switch, PlayStation 4 illetve 5, Xbox One és Xbox Series X platformokra. Cikkünk a PlayStation 5-ös verzió alapján készült, a tesztpéldányt a Ubisoft biztosította.
