A legtöbb magyar településen járva sokszor ugyanazokat a jellemzőket vesszük észre: a központi teret a templom, a polgármesteri hivatal, illetve az iskolaépület keretezi, a központból egyre kijjebb haladva pedig egyre nagyobb kerttel rendelkező házakkal, egyre mérgesebb kutyákkal, vagy épp haszonállatokkal találkozhatunk. Az utcahálózatok sokszor persze nem egyszerűek, hiszen azok teljesen spontán alakultak ki, így nem merőlegesek, vagy párhuzamosak egymással, hanem kígyókként tekeregnek erre-arra, alkalmazkodva a domborzathoz, vagy a már meglévő telekhatárokhoz.
Mindez annak köszönhető, hogy a város, vagy falu, amit épp végigjárunk, nem mérnökök asztalán jött létre, hanem hosszú évtizedek, vagy évszázadok tették olyanná, amilyen. Ez persze nem jelenti azt, hogy a várostervezés valamiféle úri szeszély lenne, sőt, a nagyobb hatékonyság, a lakók jobb közérzete, illetve a könnyebb közlekedés érdekében szükség van egy bizonyos fokú rendezettségre.
Ennek első kezdeményei már hosszú évezredekkel ezelőtt – Mezopotámiában, az Indus völgyében, vagy épp Egyiptomban – megjelentek, a helyzet pedig gyorsan eszkalálódott: az egyszerű, rácsos utcaelrendezés az idő múltával persze egyre bonyolultabbá vált, hiszen új hatások, illetve célok jelentek meg, az életet könnyebbé tenni képes apróságok megjelenése pedig a keretek megújítását kívánta: a Római Birodalom hódításainak következtében Európa jó részén megjelent városokban szemponttá vált például a könnyen kezelhető csatornázási rendszer, illetve a minél jobb katonai védhetőség is.
A ma társadalomtudósokat, illetve építészeket is foglalkoztató problémák a folyamatosan hódító – a II. században közel hatmillió négyzetkilométert ellenőrzése alatt tartó – államalakulat bukása után ezer évvel kezdtek igazán meggyökerezni az európai kultúrában, a felvilágosodás korában pedig számos európai főváros változott körzővel, vonalzóval, illetve egy sornyi matematikai számításokkal átrajzolt óriássá.
A legismertebb példa egyértelműen Párizsé, ahol Haussmann báró Seine megye prefektusaként (1853-1870) gyökeresen átformálta Párizs képét: kiradírozta a nyomornegyedeket, létrehozta a ma is látható sugárutatkat, valamint lakó- és középületek tömegeit építtette fel, amik közt parkokat és tereket alakított ki.
A fejlődés iránya az ipari forradalom hozta munkásnegyedek kialakulásával, a várostervezést immár szakmaként elismerő századforduló Európájában gyökeresen megváltozott, hiszen fontossá vált a kevésbé tehetős néprétegek felzárkóztatása, rövidesen pedig a meglévő települések átformálása mellett az újak építése vált meghatározóvá.
Ennek szellemében számos olyan, egységes arcú város, vagy városrész született, olyan helyeken, ahol a lakók néhány évvel korábban még csak különböző növényeket találhattak volna.
A XX. század derekán az ilyen fejlesztésekhez egyre többször a bűnügyek számának növekedését, illetve különböző szociális problémákat kötöttek, a modernista várostervezés koporsójába az utolsó szöget azonban az 1970-es években létrejött olcsó paneltömbök ütötték be.
Az elmúlt ötven évet már új trendek uralták: a fenntarthatóságra egyre nagyobb hangsúlyt fektető új urbanizmus, ami mellett a természet minél nagyobb arányú szerepe, az autómentesség, illetve a lakosság bevonásával folyó közösségi tervezés is szerepet kapott: tömegek által lakott városok teltek meg zöld foltokkal, a hosszú időn át csak autók által járt utakat a kerékpárosok és gyalogosok kapták meg, a sok sávos, autópályaszerű belvárosi utakat pedig a föld alá száműzték.
Az elmúlt évezredek gondolkodásmódját néhány klasszikus példán át, képekkel mutatjuk be.
Makedónia kétezerötszáz évvel ezelőtt született egykori fővárosa, Pella
A tizennegyedik századi városfalát ma is őrző, egy 14 millió éve földet ért meteorit kráterében fekvő németországi Nördlingen
A velencei katonai építészet csúcsa, az 1593 óta létező kilencszögletű Palmanova
A Haussmannak köszönhetően (1853-1870) sugárirányú utakkal teli Párizs
Az épp száznegyven évvel ezelőtt alapított La Plata ma Buenos Aires egyik elővárosa, amit a Pedro Benoit által tervezett átlós utcarendszere (1882) miatt az átlók városaként (Ciuded de las Diagonales) is emlegetnek.
Az 1913-ban alapított, Walter Burley Griffin, és Marion Mahony Griffin terveit dícsérő Canberra, Ausztrália
Brazíliaváros, a dél-amerikai ország új, mindössze negyvenegy hónap alatt megszületett, repülőgépet formázó fővárosa – a száznégy évesen, 2012-ben elhunyt Oscar Niemeyer és Lúcio Costa az autóforgalmat számos kortársához a középpontba helyező munkája.
