Az okostévék piacán óriási a versengés, a legnagyobb gyártók sorra mutatják be az egyre fejlettebb, egyre több funkcióval felvértezett készülékeiket. Viszont amíg az LG, a Sony és a Panasonic az OLED mellett tették le a voksukat, addig a Samsung továbbra is a QLED-re esküszik, és az általam tesztelt idei csúcsmodell, a 65Q9F is ezzel igyekszik lenyűgözni azokat, akiknek futja 1,7 milliós tévére.
Habár a QLED az LCD technológián alapszik, azért még így is felveszi a versenyt a legmodernebb OLED képernyőkkel, egyedül a feketék terén marad el az említett megoldást használó panelektől. A Samsung tévéje viszont nemcsak a képminőség miatt érdemes a figyelemre, hanem azért is, mert az elmúlt évek legátgondoltabb és legpraktikusabb készülékét köszönthettem benne.
A FELHASZNÁLÓ AZ ELSŐ
A prémium kategóriás tévék tesztelése közben gyakran arra jutok, hogy sok esetben a többmilliós készülékek alapvetően nem a vásárlónak, csupán presztízsből készültek, hogy a gyártók megmutathassák: ilyet is tudunk gyerekek. A 65Q9F esetében viszont ennek épp az ellenkezője történt: már a beüzemelés közben is végig úgy éreztem, hogy a Samsung tervezői/mérnökei valóban
A történet ott kezdődik, hogy a csomag része egy törlőkendő, amivel az összefogdosott képernyőről lehet eltüntetni a zsírnyomokat. Ez ugyan nem tűnik egetverő dolognak, mégis nagyjából a Samsung az egyetlen olyan gyártó, aki odafigyel erre a hasznos apróságra.
Ennél viszont sokkal fontosabb, hogy maga a tévé tényleg kifejezetten hasznos és ötletes megoldásokkal van felruházva. Ezek egyike, hogy a készülék hátlapjára szerelhető talpak egyben kábelvezető csatornák, ami remek hír az olyan felhasználóknak, akik – hozzám hasonlóan – gyűlölik, ha a vezetékek teljesen random lógnak egy készülék mögött.
A készülék hátából ráadásul csak két kábel távozik: az elhagyhatatlan hálózati vezeték az áramnak, illetve a készülék mellé csomagolt One Connect Box zsinórja, ami egy meglepően vékony, szinte észrevehetetlen optikai kábel – ezen keresztül érkezik az összes jel és adat a képernyőbe.
A One Connect Box persze nem újdonság, de még mindig a legjobb dolog, ami egy okostévével történhet. A téglalap alakú fekete doboz lényege, hogy ebbe kell bedugni mindent, a koax-kábeltől a HDMI-n és az USB-n át egészen a hangrendszerek optikai csatlakozójáig. A kiegészítőnek hála nem kell többet a tévé hátlapján bohóckodni a csatlakozókkal, ráadásul a kifejezetten hosszú (5 méteres), feltekerhető vezeték jóvoltából a boxot oda „rejtjük”, ahová akarjuk.
Az OCB egyetlen számottevő hátránya, hogy a Samsung érthetetlen módon lehagyta róla a hagyományos jack-bemenetet, így a tévére csak Bluetooth-os fejhallgató köthető, ami azért elég nagy ziccer egy olyan készüléktől, ami minden más elemében példamutató kivitelezés.
SEMMI CSICSA
A vásárlókért folyó küzdelem egyik alapvetése manapság, hogy a tévének a lehető legvékonyabbnak kell lennie (az LG-nek már van mindössze 4 mm vastag modellje), de az új Samsung tévé ebben a versenyben nem nagyon rúg labdába. Ennek elsődleges oka, hogy a háttérvilágítást biztosító technikát képtelenség ultravékony testbe pakolni, így a 65Q9F mélysége egész pontosan 2,4 cm.
A készülék elől és hátul is teljesen sima, és hiába nem olyan vékony, mint egy LG- vagy Sony-féle OLED modell, de a falra szerelve így is impresszív látványt nyújt, köszönhetően a teljesen letisztult formának, és a visszafogott, ízléses fémkeretnek. A 65Q9F ráadásul a lábaira állítva sem fest rosszul, ilyenkor csupán azt kell figyelembe venni, hogy tényleg egy hatalmas képernyőről beszélünk.
145 centi széles, a lábakkal együtt 86 cm magas, és a talpaknak 30,6 cm mély helyre van szüksége, hogy stabilan tartsák a harminc kilós panelt. A mellékelt fotókon nem feltétlenül jön át, de ez rengeteg hely, nálam például az IKEA-s Lappland tévészekrény már kevésnek bizonyult a készülék befogadására, így kicsit rendezkednem kellett, mire megfelelő pozíciót találtam a tévének.
A SZIVÁRVÁNY TÖVÉBEN
Ugyan a kikapcsolható képpontok, és az ebből következő tökéletes feketéknek hála manapság az OLED paneleknek a legjobb a „marketingje”, azért a Samsung által használt QLED-nek is megvan a maga előnye. A technika hiába alapul az LCD technológián, az úgynevezett kvantumpontos megoldásnak (egy extra rétegre felvitt nanokristályokról beszélünk) hála a panel még az OLED képernyőknél is szebb színeket tud megjeleníteni, és a kontrasztra sem lehet panasz.
A technológia másik nagy előnye a fényerő: a 65Q9F fényesége akár az 1800 nit értéket is elérheti, ami nemcsak abban játszik szerepet, hogy a képernyőn megjelenő színek egészen káprázatosak és életszerűek lesznek, de a gyártó ennek köszönhetően „hatásosabb” fényelnyelő rétegekkel tudja felruházni a készüléket.
A nagyobb fényerő viszont az egyre inkább terjedő HDR-tartalmak esetében is kifejezetten jól jön. A Samsung tévéje jelenleg a HDR10 szabványt támogatja (később jön a HLG/HDR10+ frissítés formájában), és amikor nagy dinamika tartományú mozgókép (UHD Man of Steel) vagy videojáték (Horizon Zero Dawn) jelét küldtem a tévére, akkor a látvány egészen megdöbbentő lett: jól kivehető részletekkel, tényleg káprázatos színekkel és a valóságot idéző összhatással.
A tévé viszont akkor is jól muzsikált, mikor a Netflixet vettem elő. A legnagyobb streamelős szolgáltatás saját tartalmai egytől-egyig 4K minőségben nézhetők a megfelelő előfizetéssel, és az olyan, nem feltétlenül a látványra építő sorozatok esetében is, mint az Orange is the New Black, egészen lenyűgöző minőséget produkált a QLED tévé.
De akkor sincs gond, ha mondjuk nincs méregdrága UHD Blu-ray lejátszónk, vagy Netflix előfizetésünk. A tévé nagyszerűen birkózik meg a sima HD-tartalmakkal is, kiválóan skálázza fel az 1920×1080-as képet a jóval nagyobb 4K-s felbontásra, és ez a HDR-t imitáló HDR+ funkcióval megbolondítva olyan, jobbára zaj nélküli képet eredményez, hogy akkor sem kell kétségbe esni, ha épp semmilyen 4K-s film vagy sorozat nem áll a rendelkezésünkre.
FŰTŐTESTNEK SEM UTOLSÓ
A jelentős fényerő megszorozva a 165 centis képátlóval persze nem kevés energiafelvételt igényel, és a 65Q9F bizony csak a B energiaosztályba kapott besorolást. Ami ennél is kellemetlenebb, hogy a készülék ontja magából a hőt, a hátlap folyamatos használat mellett akár 50 fokra is felmelegedhet. A tévé télen akár fűtőtestként is megállja a helyét, egy nyári estén viszont
Ezen felül a tévébe mondjuk nehéz belekötni. Már persze azon kívül, hogy LCD-alapokon nyugvó technikáról van szó, azért vannak olyan apróságok, amikkel még a QLED sem képes még megbirkózni. A betekintési szög például továbbra sem a legoptimálisabb.
Ha oldalirányban távolodunk a képernyőtől, akkor csökken a kontraszt és felhősödnek a színek, és a háttérvilágítás okán a feketék sem lesznek soha olyan tökéletesek, mint egy OLED-panelen.
Ugyancsak ennek (és a magas fényerőnek) köszönhető, hogy vannak olyan helyzetek, mikor a kép láthatóan vibrál: esetemben például a Netflix egyik világoskékben játszó statikus háttérképe hozta vissza pár pillanatra a régi RTC monitorok emlékét.
ELVENNÉM
Ami viszont külön öröm, hogy a Samsung új tévéjét nemcsak nézni jó, de használni is. A bekapcsolást követően a dél-koreai gyártó saját fejlesztésű Eden operációs rendszere fogadja a felhasználót, ami gyors, könnyen kezelhető, és ami a legfontosabb, teljesen logikusan van felépítve, sőt helyenként akár még testre is szabható.
A tévé újabb kellemes meglepetése a távirányító, ami elsőre kicsit szokatlan a minimálisra vett gombkiosztás miatt, de a használata gyorsan kitanulható (bár elsőre biztos sokaknak idegen lesz), nem mellesleg marha jól néz ki, még annak ellenére is, hogy nyilvánvaló:
A letisztult, fémes borítású eszközzel ráadásul nemcsak a tévét irányíthatjuk, de akár a lakásban lévő többi eszközünket is vezérelhetjük, így szabadulva meg a feleslegesen sok távirányítótól, ami megint csak egy kiváló ötlet volt a Samsung részéről.
Végezetül érdemes szót ejteni a készülék hangrendszeréről is. Ennek az egyik legkellemesebb tulajdonsága, hogy a hangszórók egyáltalán nem látszanak. nem törik meg a letisztult dizájnt, ugyanakkor ennek ellenére is megfelelően, kellő erővel és tisztán szólnak.
Egy normális Dolby Atmos hangrendszernek persze a nyomába sem ér, de akinek van 1,7 milliója egy ilyen készülékre, az jó eséllyel nem a beépített hangtechnikán keresztül fogja élvezni a különböző filmek és sorozatok hanghatásait.
Igazából olyan ez a tévé, mint az ideális pasi vagy nő: nem hivalkodó, de mégis mutatós a külseje, ráadásul amikor közelebbről megismerkedsz vele, akkor felszínre kerülnek a fontos tulajdonságok is. Persze nem hibátlan, de ettől még azonnal eszedbe jut, hogy
basszus, akár még hozzá is mennék / el is venném”.
