Az ikonikus trilógiák lezárultával egészséges aggodalom önti el a játékos szívét, ha egy új tag bolygatja fel a jól ismert szentháromságot. A BioWare kiemelkedő akció-szerepjátéka, a Mass Effect ugyan megosztó lezárást kapott, de véget vetett Shepard parancsnok kalandjainak, a számozás nélkül érkező Mass Effect: Andromeda pedig egy teljesen új felállással és történettel szippant vissza a mélyűrbe.

Az Andromeda 2015-ös bejelentését követően lassan csorogtak a javarészt semmitmondó előzetesek, és még a megjelenést is elcsúsztatta a kiadó. Ebben persze már nincs semmi meglepő, a rajongók is csak akkor kezdtek pánikmódba kapcsolni, mikor az Electronic Arts játszhatóvá tette a játék első tíz óráját. A neten egy csapásra futótűzként terjedtek a karakterek csapnivaló mimikáját kifigurázó mémek és gifek, ami sokakat még most is elriaszt a játék megvásárlásától.  Pedig az Andromeda igazából nem sikerült rosszul.

Ha a Tejútrendszer már nem elég

Az emberekből és szövetséges fajokból álló Andromeda Initiative nevű civil csoport négy csillagbárkát indít útnak 2185-ben, hogy élhető és kolonizálható bolygókat kutassanak fel a Tejútrendszeren túl. Mindegyik csillagbárka élén egy Pathfinder áll, akinek egy olyan speciális mesterséges intelligencia (SAM) terjeszti ki képességeit, akivel közvetlenül képes kommunikálni.

Mi az emberek vezetőjét, Rydert irányítjuk, akit a játék tragikus nyitánya után neveznek ki Pathfinderré. Választásunktól függően Sara (női karakter) vagy Scott (férfi karakter) néven futunk, de a történetben mindkét karakter szerepel, hiszen egy ikerpárról beszélünk. Én először a női karakterrel futottam neki a kalandnak, de Sara ábrázatát látva hamar meggondoltam magam, és inkább férfi hőst faragtam a rendelkezésemre álló csekély eszköztárral. Viszont a nemváltás sokat nem segített az erőltetett és sokszor egyáltalán nem kifejező mimikán.

A hajón közel húszezer hibernált utas – köztük felfedezők, tudósok, szakemberek – várja, hogy a több százéves utazás után megérkezzen a szép új világban, ám útközben – nyilvánvalóan – beüt a baj. A sztori elején felébredünk a hibernációból, és hamar kiderül, hogy nemcsak a Hyperion sérült meg, de a kiszemelt bolygó, a Habitat 7 is természeti anomáliáktól szenved, és korántsem olyan ideális, mint gondoltuk. És ha ez még nem lenne elég, még azzal a Kett nevű fajjal is összefutunk, akik magukon kívül mindenki mást szeretnének holtan látni.

Ezúttal mi vagyunk a bóklászó idegenek, és ez a felállás kifejezetten érdekessé teszi az új kalandot. A bolygók kolonizálásán túl fő feladatuk, hogy kitaláljuk, mi történt a többi bárkával, de számomra még ennél is izgalmasabb volt, hogy felgöngyölítsem a planétákon található rejtélyes monolitok/ősi gépek (Remnantok) titkát, amelyek iránt a kettek is rendkívül érdeklődnek.

Ez itt a kert

Apropó, szép új világ: hiába a friss start, csak kevés új fajjal találkozunk. Mindössze a hamar barátainkká váló angarákat és a gonosz ketteket kapjuk, a régi szériákból pedig a szövetségeseinket látjuk viszont: kroganokat, aszáriakat, turiánokat, szalariánokat.

Pedig egy új rendszertől új létformákat, új ötleteket, és új kapcsolati viszonyokat remélünk, de a BioWare-nek nem sikerült annyi élettel megtöltenie az univerzumot, mint korábban – és ez nagy kár, főleg annak tudatában, hogy az előző részek során folyamatosan bontakoztak ki a fajok kapcsolatai. Az pedig már kifejezetten zavaró, hogy a stúdió még mindig ragaszkodik a humanoid megjelenésű, rögtön angolul beszélő űrlényekhez, és sehol egy Jabba-szerűen szétfolyó paca, egy csápos Alien, vagy más furcsán tekergő létforma.

A narratíva is mentes a különösebb csavaroktól, vagy drámai személyes történetektől (holott az alapszituáció, és Ryder karaktere is ígéretesnek tűnik), nyomokban viszont visszaköszön a jellegzetes Mass Effect-humor, a beszólások és jópofa beszélgetések képében, amit csak tovább erősít az átalakult dialógusrendszer.

Elfelejthetjük a jónak és gonosznak megfelelő Paragon/Renegade lehetőségeket, helyettük négy eltérő személyiségjegyhez tartozó választ adhatunk a hősünk szájába. A reakciónk lehet idealista, logikus, profi vagy vicces, így az egyik pillanatban még ütnivalóan lazáskodó srác bármikor átválthat bizniszmenre, ha a helyzet épp úgy kívánja meg. Ennek hála abszolút átjön, hogy Ryder egy fiatal felfedező, akinek még jócskán ki kell vívnia a legénység tiszteletét, ezzel szemben régi Shepardünk egy veterán, komorabb harcos volt, aki csak a jó és rossz közül tudott választani.

És nemcsak a főhős, de az egész Andromeda sokkal lazább, mint a sötétebb pillanatokban bővelkedő alaptrilógia, igaz, ezért cserébe a drámai mélységek is kimaradtak belőle. Ezúttal nem éreztem a nyomást, hogy rajtam múlna az emberiség jövője, és a főszál sem okozott különösebben feszült pillanatokat. Helyette viszont többször megesett, hogy órákra elvesztem egy olyan mellékszálban, aminek hála megismerhettem a galaxis más lényeit és történeteit.

Leszálltam, és ott ragadtam

Az Andromeda egyáltalán nem lett rossz játék – szívesen kezdtem bele újabb és újabb küldetésekbe, majd azon vettem észre magam, hogy szépen elszállt a délután. Minden bolygón rengeteg a tennivaló, melyekbe sokszor útközben botlunk bele. Ha lehántjuk a neonfényes, pulzáló sci-fi miliőt, akkor visszaköszön a BioWare másik akció-szerepjátékának, a Dragon Age: Inquisition-nek a struktúrája.

Ahogy a fő szálat követve eljutunk az újabb területekre, úgy lesz egyre zsúfoltabb a kódexünk, bővül a tennivalók listája, a térkép pedig hemzsegni kezd a jelölésektől. Barangolni ráadásul jó, mert amire nem lehet panasz, az a kifejezetten hangulatos környezet, ami jóval részletesebb és változatosabb, mint korábban.

A zord, havas tájak, sivatagok, zöld területek és az ősi high-tech monolitok valódi cukorkák a szemnek, az összképet pedig a remek bevilágítás, és az érdekes részletek teszik igazán élvezetessé. Ugyan a szinkronszínészek játékában bőven találhatunk kivetnivalót, de az aláfestő zene jól hozza a megszokott sci-fi hangulatot, bár ezúttal nincsenek olyan emlékezetes dallamok, mint anno a Suicide Mission, vagy a Galaxy Map téma.

Ma tűzoltó, holnap katona

A Bioware változtatott a karakterosztályokon és vérfrissítést kapott a képességrendszer is. A szerepjátékos kasztok eltűntek, helyüket az úgynevezett profil-rendszer vette át. Szintlépéskor képességpontokat kapunk, amiket három fő kategóriában költhetünk el: harci, biotikus, vagy tech ágon, és ezeken belül mindent skillt tovább turbózhatunk.

Az úgynevezett profilok attól függően nyílnak meg, hogy mennyi képességpontot költöttünk el egy-egy kategóriában. Ha már 30 pontot áldoztunk a közelharchoz kapcsolódó képességekre, megnyílik a „soldier” profil, amit aktiválva a közelharchoz hasznos passzív jellemzőket kapunk, például növelt pajzsot vagy több életet.  A megnyíló profilokat pedig kedvünkre aktiválhatjuk, váltogathatjuk játék közben, a saját játékstílusunkhoz igazítva a karakterünket.

Az esetleges gyengeségeinket ellensúlyozhatjuk a csapattagok gondos kiválasztásával, de az már kevésbé tetszett, hogy hiába lehet két szárnysegédünk, nem nagyon dirigálhatunk nekik. Egyedül azt tűzhetjük ki, melyik fronton tartsák a hátukat, de nincs lehetőség leállítani az időt, és megtervezni a következő lépésüket, mint korábban.

A harc ilyen szempontból kevésbé taktikus, főleg a fedezékrendszerrel tudunk játszadozni. Az egész mégis dinamikusabbnak hat, hála a karakterünk két új mozdulatának: már képes dashelni, és hatalmasakat ugrani a hátára erősített jetpacknek köszönhetően. A fedezékrendszer viszont több kellemetlen pillanatot is okozott: ugyan hősünk szépen besimul, de nem mindig a legelőnyösebb irányban céloz.

Hasonlóan zavaró, hogy az automata rendszer ritkán készít mentési pontot, a főbb küldetések közben pedig nem mindig van lehetőség manuális mentésre. Ez különösen akkor volt idegesítő, ha két időhúzó töltelék-összecsapást megint le kellett zavarnom, mielőtt nekieshettem volna egy izzasztóbb főgonosznak.

Miért nézel rám így?!

Az Andromeda szórakoztató, de az élményt csúnyán megtörni, ha belefutunk egy randa bugba.  Én PS4-en játszottam, és a konzolon is több megmagyarázhatatlan jelenségbe botlottam. A játék helyenként irdatlanul szaggatott, és a textúrák sokszor igen lassan kerülnek a helyükre. Volt, hogy a karakterem lába egy beszélgetés után földbegyökerezett és nem akart mozdulni. A kontroller belsejéből indokolatlan esetekben hallatszódnak pittyegő hangok, az NPC-kel pedig csak úgy tudtam beszélgetni, ha egy adott szögből próbálkoztam.

Szintén idegesítő, hogy a térkép helyett sokszor a képességek panelt dobta fel a program, az animációk esetében pedig, ha nem az arcokon és a későn érkező szinkronokon szörnyülködtem, akkor az anatómiát megcsúfoló, kiforduló-lifegő belső combok titkát próbáltam megfejteni.

Ha viszont mindezek felett szemet hunyunk, akkor egy kimondottan addiktív játék a végeredmény. Ugyan nem lebeg a fejünk felett a reaperek kaszája, de háborúkban veszünk részt, ősi gépekkel küzdünk, és folyamatosan van mit fejlesztenünk. Ha pedig ez nem kötné le az energiánkat, akkor ismét bonyolódhatunk románcokba, és flörtölhetünk férfival-nővel-idegennel.

Ugyan az Andromeda nem hagyott bennem olyan mély nyomot, mint Shepard kalandja, de Ryderék története jól megfér a nagy előd mellett.  Nem tökéletes, nem kiemelkedő, de mégiscsak egy Mass Effect.

A Mass Effect: Andromeda 2017. március 23-án jelent meg Európában, PC-re, Xbox One-ra és PlayStation 4-re. Tesztünket a PS4-es verzió alapján készítettük.