A sikertelen török puccskísérlet után ugyanis meglepő szembenézni egy olyan játékkal, amelynek trailere másfél percben összefoglalja a Történelem Unásig Ismert Nagy Leckéit: az elnyomó hatalom az emberek gondolatainak fonákját mutatja mindig, a problémákat elfedik, a zavargókat lelövik, bebörtönzik vagy eltüntetik, a kontrollt a végletekig fokozzák – aztán valahogy mindig lesz egy kisember, akinek elege lesz az egészből és népmesei módon nekivág az utcáknak, hogy társakat toborozzon és elintézze a diktátort, akin általában a világ legrosszabb ízlésű stylistja választotta fejfedő van. Nemrég jelent meg egy olyan játék, amely pont ezt dolgozza fel: az Anarcute.
A játék mögött álló ötfős francia fejlesztőcsapat, a helyi Supinfogame videojátékfejlesztő-iskola tagjaiból verbuválódott Anarteam úgy vette el a játék élét, hogy emberek helyett cukimuki, édibédi mangaszemekkel pislogó kisállatokat kaptunk. Egy felkapott állatkereskedés válogatott tagjaival kell tehát végigjárnunk egy városi pályát és gyakorlatilag viking harcost kell játszanunk, azaz ha látunk valamit, fussunk neki. Ha nekifutunk járókelők egy csoportjának, azok csatlakoznak hozzánk és minél többen vagyunk, annál jobban rápörgünk arra, hogy bármi kerül a kezünk ügyébe, azt felkapjuk, legyen az rámpa, sorompó, kuka, telefonfülke vagy egy autó. Vagy ha már elég sokan vagyunk: több autó. (Aztán ha elég sokan szaladunk neki egy épületnek, az is összeomolhat, de nem akarjuk elspoilerezni a hangulati, statikai és politikai elemeket.)
Ezekre az autókra és egyéb tárgyakra pedig szükségünk lesz, ezeket ugyanis rá kell majd dobnunk távolról aknákra, ledöntendő rácsokra vagy éppenséggel rendőrökre, akik időről időre nekünk jönnek és elkezdenek módszeresen ritkítani minket. Az erőszak helyett persze korhatáros csihipuhi-felhőt látunk, amiből néha kizuhan valaki, stílszerűen, arra azonban figyelnünk kell, hogy egyes épületek tetején mesterlövészek ülnek (ezt a vörös lézerirányzékból elég gyorsan meg lehet állapítani) és ha elég közel megyünk hozzájuk, akkor egészen gyorsan képesek végezni a tömeggel. Lázadóink számát pedig csak fokozni érdemes, csökkenteni nem: minél többen vagyunk ugyanis, annál több és erősebb képességre teszünk szert (gyorsabban tudunk futni vagy el tudunk mozdítani nagyobb, nehezebb tárgyakat. Ha lázadóink száma nullára csökken, a Rendszer nyert, mi pedig kezdhetjük az egészet elölről Japán valamelyik külvárosában.
Az Anarcute ugyanis egy trükkös megfontolásból nemcsak koncepciójában tette jóval fogyaszthatóbbá a lázadás fogalmát, hanem még földrajzilag is arrébbdobták egy fiktív Japánba, csak hogy teljesen áthassa a játékot az élénk színekbe oltott távol-keleti giccs. Meglepően jól tették, a játék ugyanis minden tekintetben meglepően jó szórakozást biztosít, a Steames recenziók szintén fejet hajtanak az újszerű téma és a szórakoztató feldolgozás előtt, a szerkesztőség pedig (amikor épp nem pokémonokat hajkurászunk a földgolyó különböző pontjain) szintén.
