Azt hihetnénk, hogy még mindig lépéselőnyben vagyunk a robotokkal szemben, hiszen mi alkotjuk őket, mi írjuk a programot, amivel működnek, és egyébként is összeszedettebben mozgunk, mint ők, de az a probléma, hogy ez az állítás már nem feltétlenül igaz, és ez ki is derül abból a megközelítésből, amit a Google végez. Kísérleteik során ugyanis elég a munkát elvégző robotok első generációjának megtanítani a fogásokat, ők pedig majd továbbadják szépen a tudást a többieknek, az ember szépen ki is került a folyamat további részeiből.
A Google kutatói egy olyan jelentést tettek közzé, melyben arról van szó, hogyan kapcsoltak össze 14 robotkart és hagyták a konvolúciós neurális hálózatoknak, hogy megtanítsák egymást, miként kell tárgyakat felvenni. Ez a fajta megközelítés azt utánozza, ahogyan a gyerekek tanulnak 1-4 éves kor között, és hasonlóan segíti a robotokat a szem-kéz koordináció fejlődésében.
Ez már csak azért is előrelépés, mert alapvetően a robotok úgy működnek, hogy előre leprogramozzák nekik, mit kell csinálniuk, de a Google metódusa azt mutatja meg nekik, miként tudnak a kipróbálás-hibázás kombinációjával, és a neurális hálózattal fejlődni, pont úgy, mint a gyerekek. Az elképzelés azon alapszik, hogy a jövőben a robotok akkor is interakcióba léphessenek tárgyakkal, ha nincs bennük előre programozva, ezzel pedig áthidalják az emberek és gépek közti szakadékot.
A Google kutatói minden nap feladatokat végeztetnek a robotjaikkal, és 800 000 kísérlet után azt tapasztalták, hogy a karok reaktívan viselkednek, és egyre ügyesebben emelgetik a tárgyakat, sőt, maguktól alakítják a felvétel folyamatát, anélkül, hogy kívülről bele kellene avatkozni. Idővel pedig elkezdtek technikákat kidolgozni arra, hogy miként vehetik fel a tárgyakat minél egyszerűbben, így akár fordítottak is rajtuk, ha úgy nekik kényelmesebb volt.
Látható tehát, hogy egyre közelebb sodródunk az önmagukat tanító robotok felé, és már szinte halljuk is, amint valahol, egy amerikai motelben Sarah Connor felsír álmában.
