Gyűrjük egybe a Mátrixot, az elmúlt hónapok (és évek) virtuálisvalóság-imádatát, a Max Payne-filmek lelassított lövöldözését, a hongkongi akciófilmek krémjét, a fekete-fehér-piros minimalista designt, az egzisztencialista zen-filozófiát és a Norton Commandert. Nagyjából ez adja azt az alapot a Superhot című játéknak, ami annyira lett egyedi és jó, hogy gondolkodás nélkül rá merem sütni, hogy az idei év legjobbja. Pedig még csak február van.
A Superhot (a Steam-linket tudjuk le rögtön az elején, fizessük ki és töltsük is le gyorsan a cikk olvasása közben, mint a bajnokok) egy FPS és alapjait tekintve korántsem bonyolult: WASD billentyűkkel mozgunk (ahogy bármilyen hasonló FPSben), bal egérgombbal a kezünkben tartott fegyverrel támadunk (vagy felveszünk valamit, amivel támadni lehet), jobb egérgombbal pedig eldobjuk azt. A cél a túlélés. Eddig semmi különleges nincs a történetben, az izgalmat az hozza, hogy ha megállunk, a világ is megáll körülöttünk – illetve legalábbis ezt írja a játékról cikkező összes recenzió (és ezt súgja lent a trailer is).
Pedig az igazság ennél cizelláltabb: ha mi megállunk, ellenfeleink is megállnak, az éppen eldobott testek megragadnak a levegőben, az éppen repülő vagy szilánkosra robbanó testek, üvegek, tárgyak szintén – csak a golyók süvítenek el mellettünk (vagy éppen rajtunk keresztül, ezt nem akarjuk), csak éppen felfogható sebességgel (annyira, hogy ki tudjuk őket kerülni). Körülöttünk minden fehér vagy szürkeárnyalatos, a felvehető és eldobható tárgyak, fegyverek feketék, az ellenfelek vörösek: semmi sem vonja el figyelmünket a lényegről, az akció pedig ezer filmből ismerős helyszíneken játszódik: garázsban, bárban, billiárdszalonban, egy lift belsejében vagy éppenséggel a Mátrixból ismerős oszlopos előtérben. A sokszor pár másodperc alatt ledarálható pályák előtt percekig is ott fogunk ülni és kísérletezni fogunk (sőt, kísérletezgetni), meglepő módon, ugyanis hiába tudjuk, hogy az adott pályán honnan indulnak ki ellenfeleink, mindig másként viselkednek, a randomfaktor tehát szerencsére egészen nagy.
És ha azt hisszük, hogy mindez egy izgalmas, ötletes akciójáték: nem csak az. A játékban ugyanis cselekmény, történés és mondanivaló is van, nem is kevés. Spoilerezni nem szívesen spoilereznék, mert az első ismerkedés és borzongás örömét senkitől nem venném el, de az biztos, hogy ha a Mátrixot először látva faltól-falig dülöngtünk az izgatottságtól, akkor a Superhot ugyanezt képes produkálni, csak játékban. Meglehetősen nehéz konkrétumok nélkül a történetről beszélni, de indítsunk onnan, hogy egy barátunk egy nap bejelentkezik a csetre és azt mondja, hogy talált egy olyan innovatív játékot, amihez hasonlót már évek óta nem látott, ugyan próbáljuk már ki, az a címe, hogy Superhot. A metanarratíva aztán tombolni kezd, olyan hatásosan, hogy több olyan pillanat is adódik a játékban, amikor nem tudjuk megkülönböztetni a karaktert és magunkat. Ami elég aggasztó. És zseniális is egyben.
Maga a játék 2-3 óra alatt befejezhető, a sztori befejeztével újrajátszhatjuk az összes eddigi pályát, kapunk többféle kihívást – van például olyan, amely során a játékot lőfegyverek nélkül, csak katanával kell például végigvinnünk – ebben az az izgalmas, hogy ezzel képesek vagyunk kettébevágni a felénk süvítő lövedékeket, illetve kapunk egy végtelen módot is, amelyben adott pályákon folyamatos az ellenségek áramlása – mi pedig garantáltan meghalunk újra és újra, a kérdés csak az, hogy hányat tudunk derezzelni. A játék ráadásul támogatja a különböző VR-sisakokat is.. és ezt a mondatot sem fejezhetem be spoilerveszély nélkül. Javaslom inkább a mellékelt képeket és videókat – itt érdemes hozzátenni, hogy saját akcióinkat is rögzíteni tudjuk és posztolni tudjuk ezeket a killstagram.com sitera.
