Pajzs, pöröly, vérgőz, kincs, sör, királylány. Hat szóban összefoglaltuk egy hímcentrikus (pardon, hímsoviniszta) fantasy világát, ez a sorrend pedig stabilan tartja magát könyvben, filmben, játékokban egyaránt – a küzdelem véres, a segítőket elveszítjük, de a kincset meg a királylány kezét megkapjuk, lehetőleg a többi testrésszel együtt is (és nem egy ládában). Aztán jött a január közepén elkészült Darkest Dungeon és rámutatott azokra a szempontokra, amelyeket nemcsak a labirintusokban császkáló kalandorok nem feltétlenül gondolnak át reális szemmel, hanem a horrorjátékok is gyakran kihagynak a képből. Gondolunk itt arra, hogy: felöltöznek egyáltalán ezek a kardforgatók rendesen? Az a tolvaj amúgy is göthös, nem fázik meg? Vagy mi van azokkal, akik nem látnak a sötétben, azok nem kapnak pánikrohamot? Vagy nem lesznek skizofrének? Paranoiásak? Egy decens dózisnyi borderline? A Darkest Dungeonben ezekből mind van. Sőt, kis túlzással: csak ezek vannak benne.
Ismerjük a viccet, hogy ha szeretjük a virslit és a törvényeket, ne nézzük meg, hogy hogyan készülnek? A világ számos dolga ilyen, többek között a sokat idolizált játékfejlesztés is, de a Darkest Dungeon tényleg félredobja a felületes külsőségeket és lemegy az aljára. Természetesen lehet csatázni, szörnyeket ölni és kincseket találni, de ez a játék legkevésbé magávalragadó pontja. Sokan mikromenedzsmentnek hívják azt a játékkal kapcsolatban, amikor számos erőforrást (étel, ital, pihenés, fény) kell a lehető legideálisabban elosztani, így tartva életben a rendszert (a kalandozók csoportját), de ez krízismenedzsment és utcán tanult pszichológia a javából. A játék a dark fantasykből (főként H.P. Lovecraft horror-író Cthulhu-történeiből ismeretes) kezdéssel nyit: adott egy titokzatos, elhagyatott családi ház, amelyen keresztül a legőrjítőbb szörnyek birodalmába lehet eljutni – fel kell fogadnunk egy csapat kalandozót és az ő menedzselésük és életbentartásuk révén kell megtisztítanunk családi örökségünket a gonosztól. A kalandozókat időről időre a föld alá küldjük győzelmet győzelemre, kincset kincsre halmozni.. de minél többet küldünk valakit küzdeni, annál jobban érezhetjük azt, hogy a háttérben majd amúgy fel kéne fogadni pár kezdőt is, mert a három démont is legyőzött paptól már tartanak az örömlányok, nem csak azért, hogy mit művel velük, hanem azért is, mert túl könnyen tűnnek el a környékén a pénztárcák, úgyhogy vele sem kalkulálhatunk örökké. Furcsának tűnik? Igen. Kalandozóink ugyanis egyre furcsábbak és elfajzottabbak lesznek minden kaland után.
Az elfajzások száma végtelen: kalandorainkből könnyedén lehet az átélt szörnyűségek hatására alkoholista, klausztrofóbiás vagy kleptomániás; lehet, hogy rettegni fog az emberektől, az állatoktól vagy éppen a fénytől, ostorozni fogja magát vagy kéjnők között tud majd csak nyugalmat lelni; lehet bulímiás, vérszegény, rajonghat majd a szenvedésért, a vérért, a halottakért, a paranormális dolgokért vagy éppen saját magáért. A lista meglehetősen hosszú, ráadásul amikor ezek kombinációja jelentkezik, akkor már sejthetjük, hogy elérkeztünk a triplahá, a halmozottan hátrányos helyzetűek földjére, onnan visszajönni pedig már nehezen tudunk. A trükk pedig nyilván az, hogy a városba visszatérve hogyan kezeljük ezeket a szellemi és lelki problémákat, milyen lehetőségeket tudunk nekik biztosítani a túléléshez és a relaxációhoz.. a reintegráció ugyanis lehetetlen, de ezt már nemcsak az internet, hanem Lovecraft óta tudjuk, hogy bizonyos dolgokat már nem tudunk nem elfelejteni, ha egyszer láttuk őket, a csápos-szárnyas-őrületet keltő szörnyek pedig pont ebbe a kategóriába tartoznak.
Aki kedveli a fekete humort, a horrort, Lovecraft örökét, a problémaszimulátorokat, illetve azokat a helyzeteket, amelyek során a lehető legjobbat kell kihozni a korántsem ideális felütésből, azok imádni fogják a Darkest Dungeont. A játék megjelenése utáni első hétben több mint 650 ezer példányt vásároltak belőle a rajongók, az értékelések pedig a legtöbb esetben 85% felettiek. Csak ajánlani tudjuk.
