Szokatlan közönség jött össze november 16-án este a SYMA Csarnokban. Szimfonikus koncerteken általában középkorú, vagy idős urak és hölgyek vonulnak fel kis- és nagyestélyiben, és csokornyakkendők propellereitől feketéllenek a nyakak. Itt azonban fiatalok vártak a bejutásra, sokan számítógépes játékokhoz kötődő pólókban, gamer újságokkal a kézben. Nincs tévedés: a Video Games Live egy 9 éves múltra visszatekintő kezdeményezés, amelynek célja valódi nagyzenekari megszólalással bemutatni népszerű, vagy épp kult számítógépes játékok zenéit. Az ötlet zseniális, és igaz, hogy a mostani előadás alapján leginkább saját közönségének, a játékosoknak szólt, de a látottak és hallottak alapján ideje lenne, hogy a szubkultúrán kívül is egyfajta evangelizációs lehetőséget kaphasson.
A fő szervező, Tommy Tallarico (neves videójáték-zeneszerző, nem mellesleg az Aerosmith frontember Steven Tyler unokatestvére) a bevezetőben el is mondta a lényeget a közönségnek. Itt az ideje, hogy az emberek komolyan vegyék a játékok zenéit, amik már rég nem pittyegések és bippegések, hanem a hollywoodi filmekhez, és néha akár klasszikus komolyzenei művekhez mérhető művészeti értéket képviselnek. És valóban: a nyolcvanas évek játéktermi, minigépes pittyegéseitől mára eljutottunk odáig, hogy a nagy kiadós játékok zenéit a legnagyobb filmes szuperprodukciókhoz mérhető zenekarok szólaltatják meg, és világhírő komponisták alkotják. A több évtizedes játék-klasszikusok zenéit pedig, kiemelve az akkori technikai korlátok közül és újrahangszerelve, szintén azt tapasztalhatjuk, hogy hatásos, művészi értéket képviselő kompozíciók voltak már azok is.
Az este másik eredménye pont az lehet, hogy a jelen lévő közönséget, akik közül talán a fele még sosem járt komolyzenei koncerten, és sosem látott hegedűt vagy hárfát, saját kedvenc zenéinek ilyetén átirataival közelebb hozza a kultúra “hagyományosabb” vonulatához is. Ha a jelenlévőknek akár csak egy százaléka felfedezi magának a szimfonikus zene, vagy a klasszikusokat modern hangszerekkel fuzionáló kísérletek értékét, máris nyert a világ, nem igaz?
No, a fejtegetések után térjünk vissza a koncerthez. Nagyjából fele-fele arányban adagoltak retró játékokból és az elmúlt évek terméseiből származó zenéket, amelyek az okos hangszerelésnek köszönhetően egységes élményt nyújtottak. Az idei európai turnén egyébként magyar szimfonikusok játszottak a gitáron közreműködő Tallarico mögött: a 42 fős zenekar és a 20-30 főre tehető kórus remekül tette a dolgát, ráadásul láthatóan élvezték az egyébként hollywoodi szinten pontosra faragott előadást. Amellett mondjuk kissé nehezen tudtam elsiklani, hogy egy idő után már jól hallhatóan előre felvett anyagok is dúsították a hangzást, néha a 42 ember úgy szólt, mintha 120 fős nagyzenekart hallanánk. Oké, értjük, európai kör, “budget” megvalósítás… és a dolog valószínűleg csak keveseknek tűnt fel, a végső élvezeti értéket egyáltalán nem befolyásolta.
Tommy Tallarico a szerzemények többségében gitáron közreműködött, és nem is akárhogy, a szimfonikus részeket gyakran zúzós riffekkel és szólókkal fűszerezte meg (bár néhol itt is kapott segítséget felvételről, khm, khm). Szerencsére manapság már egyre elfogadottabb ez a klasszikus zenét rockkal vegyítő hozzáállás (elég csak a magyar After Crying zenekar irányába “hazabeszélni”), és ezen a koncerten is jól működött a mix. A főhős gyakran beszélt a közönséghez, a néha kissé bő lére eresztett átvezetőket a környezetemben nem is értette mindenki (vagy csak divatos mostanában tolmácsot kérni?), pedig hangulatosan adott elő szóban is, gyakran az adott szerzemény hátteréről, érdekességeiről árult el dolgokat. Egyes darabok előtt az eredeti változatok szerzői a kivetítőkről köszöntötték a közönséget.
Apropó, kivetítők: a legtöbb dal közben az adott játékból származó jelenetek, trailerek, filmek futottak a három vásznon, ügyesen kombinálva a zenekarról és a karmesterről élőben közvetített képekkel.
A legtöbb dal feldolgozása remekül sikerült, talán csak a Final Fantasy VII-ből előkapott, a rockot és a szimfonikus zenét legmerészebben keverő One Winged Angelbe tört bele az átiratot készítők bicskája. Ezen kívül az Assassin’s Creed frissen megjelent epizódja, a Unity főcímdalát csak “full playback” változatban kaptuk meg, bizonyára túlságosan új még a játék, és a csapatnak nem volt ideje az élő változat elkészítésére. Kissé gyanús volt, hogy az egyébként szenzációs hangú Riva Taylor hangja sem élőben szólt…
Az apró gikszerek és a kissé felülreprezentált playback sávok ellenére azonban ez a kiváló ötlet Budapesten is kiválóan szólalt meg, jó arányban mixelve a kiválasztott játékok korát (a nyolcvanas évektől a legújabbakig), valamint származását (tehát a PC-s és konzolos címeket). Az persze jó kérdés, ez marad-e a Video Games Live egyetlen budapesti koncertje, mivel az amerikai stadionok, és az európa többi részén is jóval nagyobb nézőszámok után a SYMA szimfonikus koncertekre egyébként is kissé alkalmatlan termében talán kétezren lehettek, ráadásul a szakmabeliek arányát tekintve az ingyen- és tiszteletjegyesekből lehetett a legtöbb. Azért reménykedjünk, hátha lesz még a környékünkön ebből az előremutató koncertből, akkor viszont akár hozza el minden játékos a szüleit is – egy élménnyel lesznek gazdagabbak, és egy káros sztereotípiával kevesebbek.
