Kádár János Trianonnal érvelt a szovjet főtitkár előtt 1972-ben, majd egy ügyes „születésnapi csellel” bebetonozta magyarországi hatalmát. Ennél tovább nem jutott, heroikus kiállása a reformok mellett inkább csak legenda.
kádár-sorozat
Kádár zsigerileg irtózott az áremelésektől, az inflációt nem engedték 3-4 százalék fölé, az 1970-es évek kataklizmákkal felérő világgazdasági hatásait nem hagyták begyűrűzni – a hitelt hitelből törlesztették.
Nem tűnt ajánlatosnak tovább feszíteni a húrt, félő volt, hogy Brezsnyev Magyarországon is beavatkozik. A reformok egyébként nem állták ki a gyakorlat próbáját, a bukás elkerülhetetlenné vált.
Az állambiztonság módszerváltása Kádár és a pártvezetés instrukciói alapján történt az 1960-as évek elején, az erőszakot háttérbe tolták, a hatalom kódja a bomlasztás lett. Felszámolták a régi, ávós beidegződéseket, de az első titkár azért néha elragadtatta magát.
Tömpe András visszalépett, amikor megismerte Kádár szerepét a Rajk-perben, majd a csehszlovákiai bevonulás miatt lemondott. Végül öngyilkos lett, mert a párt meghurcolta.
Kádár a maga módján kiállt a hatalmától megfosztott barátja és patrónusa, Nyikita Hruscsov mellett. Itthon politikai támadásként is értelmezhető korrupciós ügy tartotta lázban a közvéleményt, egy rosszindulatú pletyka pedig derékba törte a tehetséges Bara Margit karrierjét.
A múlt lezárása címszóval Kádárék harcot indítottak a szélsőbalos dogmatikusok ellen: „fény derült” egy katonai puccskísérletre, az elbocsátott légió távozott a Belügyminisztériumból, Marosán György pedig erős felindulásból nagyon komoly szavakat vágott Kádárhoz.
„A fejlődésben megtorpanás állott be” – így fogalmazott Kádár János, amikor végre ráébredt, hogy a magyar gazdaság a padlón hever. A javasolt megoldástól azonban visszahőkölt.
Kádár próbálta a csillagászati hadügyi kiadásokat visszafogni, hogy azért „a népgazdaság szekere se boruljon fel”, ám nem sok sikerrel: a magyar gazdaság mély recesszióba süllyedt, külföldi tartozások szorongatták, miközben hazánk még kenyérgabonából is behozatalra szorult.
Kádár Jánosné Gyermekemnek, Kis Fiamnak, Jánoskámnak becézte férjét, hűségük és mély barátsággá váló szerelmük sírig tartott. Mi okozott köztük konfliktust? Ki viselte a nadrágot? Beleszólt-e Tamáska Mária a politikába? Betekintünk a házaspár mindennapjaiba.
Okos, csinos és önérzetes nő volt Tamáska Mária, Róna Ottó felesége. Kádár az illegalitásban gyakran meghúzta magát náluk. Nem tudni, hogy Mária és Ottó házasságának megromlásában milyen szerepe volt a későbbi első titkárnak, de Kádár még a nagy szerelem kedvéért sem költözött el édesanyjától.
Steiner Piroska házassága állítólag már korábban megromlott, Kádár azért megkérdezte, nem veri-e el a férje, ha későn megy haza. Az ifjú Kádár jóképű, sportos fiú volt, szerették őt a nők, mégsem ismerjük a hódításait. Piroskával egyik – talán egyetlen – légyottjuk helyszíne egy budai barlang volt.
A párt és a politika közvetlen és direkt módon avatkozott be az 1956 utáni bírósági gyakorlatba, Kádárék akkor húzták be a kéziféket, amikor a kivégzettek száma elérte „az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát”.
A Kádár-rendszer kiszámíthatatlan erőszakkitörésekkel ejtette foglyul a magyar társadalmat, a sértettségen és bosszúvágyon túl Kádárnak komoly, személyes érdeke is volt Nagy Imre kivégzése.
Amit Rákosiék nem tudtak befejezni, azt Kádárék megtették: az önkéntesség hangsúlyozása ellenére fizikai és lelki terror mellett folyt a téeszesítés, a rendszer az erőszak újabb frontját nyitotta meg.
A Kádár-rendszer nem önmagát konszolidálta, hanem Rákosiét restaurálta, Kádár és Hruscsov apa-fiú viszonya elmélyült, Tamáska Mária leveléből pedig megtudjuk: férje mintegy droidként vetette bele magát a munkába, pokoli tempót diktált.
1957. május 1-jén 100 ezres tömeg ünnepelte Kádár Jánost, majd az értelmiség is kapitulált a kétfrontos harcot hirdető pártvezér előtt. A Munkásőrség fegyveres felvonulást tartott Budapesten, miközben az újrahangolt „néplélek” egész szélsőséges megnyilvánulásaival is találkozhatunk.
A szovjet tankokkal visszatérő Kádár János fokozatosan felmérte lehetőségeit, megértette a szovjet elvárásokat, és beleállt a feladatba: 1957 tavaszára ígéretekkel, erőszakkal és elnyomással felszámolta az ellenállást, a hangulat átfordult.
Nagy Imre személyében Kádár immár második „régi harcostársát” juttatta bitóra, miközben egyre inkább azonosult Moszkva vele szemben támasztott elvárásaival. Az '56 utáni megtorlás azért lehetett ennyire brutális, mert Kádár szabad kezet adott az új köntösbe bújtatott ávónak.
Kádár Jánost szó szerint elrabolták a szovjetek 1956. november 1-jén, fogalma sem volt, hogy fogolyként, bukott politikusként vagy a megoldás zálogaként tekintenek rá Moszkvában.
Az izzó haraggal említett ellenforradalomról Kádár néhány nap alatt „népünk dicsőséges felkelésére” váltott, és államminiszteri posztot vállalt Nagy Imre kormányában. Miért vett 180 fokos fordulatot 1956 októberében?
Kádár 1956 nyarán a reformellenzék több bírálatával egyetértett, sőt állítólag még javaslatokat is adott, ám a nevével mindezt már nem vállalta, miközben sem neki, sem más pártvezetőknek nem tűnt fel, hogy a tönk szélére sodort országban robbanásig nőtt a feszültség.
Szabadulása után Kádár kifelé a pártvezetés egységét mutatta, a színfalak mögött viszont elvi és gyakorlati okokból is Rákosihoz állt közelebb. Tudta, ha a főtitkár bukik, az számára sem jelent semmi jót – ezért is volt kellemetlen az a bizonyos magnószalag.
Mindent az akkor már kegyvesztett Péter Gábor AVO-vezér nyakába varrtak, és minden ment tovább, mintha mi sem történt volna. Kárpótlást azért kapott, és, ami talán még többet jelentett a számára: ismét tegezőviszonyba került Rákosi Mátyással.
