kádár-sorozat

Okos, csinos és önérzetes nő volt Tamáska Mária, Róna Ottó felesége. Kádár az illegalitásban gyakran meghúzta magát náluk. Nem tudni, hogy Mária és Ottó házasságának megromlásában milyen szerepe volt a későbbi első titkárnak, de Kádár még a nagy szerelem kedvéért sem költözött el édesanyjától.

Steiner Piroska házassága állítólag már korábban megromlott, Kádár azért megkérdezte, nem veri-e el a férje, ha későn megy haza. Az ifjú Kádár jóképű, sportos fiú volt, szerették őt a nők, mégsem ismerjük a hódításait. Piroskával egyik – talán egyetlen – légyottjuk helyszíne egy budai barlang volt.

A párt és a politika közvetlen és direkt módon avatkozott be az 1956 utáni bírósági gyakorlatba, Kádárék akkor húzták be a kéziféket, amikor a kivégzettek száma elérte „az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát”.

A Kádár-rendszer kiszámíthatatlan erőszakkitörésekkel ejtette foglyul a magyar társadalmat, a sértettségen és bosszúvágyon túl Kádárnak komoly, személyes érdeke is volt Nagy Imre kivégzése.

Amit Rákosiék nem tudtak befejezni, azt Kádárék megtették: az önkéntesség hangsúlyozása ellenére fizikai és lelki terror mellett folyt a téeszesítés, a rendszer az erőszak újabb frontját nyitotta meg.

A Kádár-rendszer nem önmagát konszolidálta, hanem Rákosiét restaurálta, Kádár és Hruscsov apa-fiú viszonya elmélyült, Tamáska Mária leveléből pedig megtudjuk: férje mintegy droidként vetette bele magát a munkába, pokoli tempót diktált.

1957. május 1-jén 100 ezres tömeg ünnepelte Kádár Jánost, majd az értelmiség is kapitulált a kétfrontos harcot hirdető pártvezér előtt. A Munkásőrség fegyveres felvonulást tartott Budapesten, miközben az újrahangolt „néplélek” egész szélsőséges megnyilvánulásaival is találkozhatunk.

A szovjet tankokkal visszatérő Kádár János fokozatosan felmérte lehetőségeit, megértette a szovjet elvárásokat, és beleállt a feladatba: 1957 tavaszára ígéretekkel, erőszakkal és elnyomással felszámolta az ellenállást, a hangulat átfordult.

Nagy Imre személyében Kádár immár második „régi harcostársát” juttatta bitóra, miközben egyre inkább azonosult Moszkva vele szemben támasztott elvárásaival. Az '56 utáni megtorlás azért lehetett ennyire brutális, mert Kádár szabad kezet adott az új köntösbe bújtatott ávónak.

Kádár Jánost szó szerint elrabolták a szovjetek 1956. november 1-jén, fogalma sem volt, hogy fogolyként, bukott politikusként vagy a megoldás zálogaként tekintenek rá Moszkvában.

Az izzó haraggal említett ellenforradalomról Kádár néhány nap alatt „népünk dicsőséges felkelésére” váltott, és államminiszteri posztot vállalt Nagy Imre kormányában. Miért vett 180 fokos fordulatot 1956 októberében?

Kádár 1956 nyarán a reformellenzék több bírálatával egyetértett, sőt állítólag még javaslatokat is adott, ám a nevével mindezt már nem vállalta, miközben sem neki, sem más pártvezetőknek nem tűnt fel, hogy a tönk szélére sodort országban robbanásig nőtt a feszültség.

Szabadulása után Kádár kifelé a pártvezetés egységét mutatta, a színfalak mögött viszont elvi és gyakorlati okokból is Rákosihoz állt közelebb. Tudta, ha a főtitkár bukik, az számára sem jelent semmi jót – ezért is volt kellemetlen az a bizonyos magnószalag.

Mindent az akkor már kegyvesztett Péter Gábor AVO-vezér nyakába varrtak, és minden ment tovább, mintha mi sem történt volna. Kárpótlást azért kapott, és, ami talán még többet jelentett a számára: ismét tegezőviszonyba került Rákosi Mátyással.

Nem telt el sok idő Rajk László kivégzése után, amikor Kádár János is megtapasztalhatta, milyen a „másik oldalon” lenni, azaz a kommunista párt belső leszámolásaiban az áldozat szerepébe kerülni. A börtönben megkönnyebbült.

Kádár János elejétől a legvégéig részt vett a Rajk László és társai ellen folytatott koncepciós eljárásban. Tudta, hogy az egész kitaláció, hazugság, de félt: ha nem Rajk, akkor ő lesz az áldozat.

Az 1940-es évek végén Kádár Jánost padlóra küldte két tragédia, édesanyja és öccse elvesztése. Miközben bekerült a párt legfelsőbb vezetésébe, aktív részese volt a diktatúra, a terror, az elnyomás kiépítésének, illetve működtetésének.

Hazatérő moszkvai elvtársai pártfegyelmivel üdvözölték Kádár Jánost, majd hamar begyűjtött még egyet. Karrierje ennek ellenére gyorsan ívelt felfelé, még az sem törte derékba, hogy Rotyis és Szívós akasztása balhéba fulladt.

Sorozatunk ezen részében egészen a háború végéig kísérjük Kádár Jánost, aki a párt legfelsőbb vezetésébe emelkedett, elvtársai gyávasággal vádolták, a nyilasoktól megszökve pedig egy deszkával a vállán sétált be Budapestre.

Kádárt 1938-ban bomlasztani küldték a szociáldemokrata pártba, ami jól ment neki, miként az avantgard grafikákhoz szintén volt tehetsége. Sorozatunk folytatásában nőügyeket, egy bizonyos ágydeszkát, öltönyt és a vágyott cipőt is sorra vesszük, miközben Csermanek János megszűnik létezni.

Kádár János egyre mélyebb depresszióba süllyedt, miután „árulásáért” társai kiközösítették. A feloldozást a szegedi Csillagban kapta meg Rákositól – igaz, először egy kasszafúróban vélte felismerni a nagy vezért.

Sztrájtörőkkel csapott össze a tüntető tömeg, az ifjú Csermanek János állítólag véletlenül keveredett a bunyóba. Adott és kapott is rendesen, izzott benne az adrenalin, majd megtalálta igazi közegét a munkásmozgalomban.

A nincstelen leányanya, Csermanek Borbála mindent megtett fia taníttatásáért, és sikerült is a maximumot kihoznia a helyzetükből. A későbbi pártfőtitkár fiatalon is szegénységben, de bohém módon élt, piros nadrágot és festett bajuszt viselt.